Párhuzamos életrajzok

Magyar vagyok, s a magyarságomat nem tagadtam meg, és nem is fogom megtagadni! – fogalmazta meg a börtönben írt védőbeszédében Hámory Zoltán

Babucs Zoltán – 2018.02.26. 03:21 –

A kommunizmus áldozatainak emléknapján általában azokra emlékezünk, akiket a kommunista érában hurcoltak el és zártak kényszermunkatáborokba, koncepciós perek eredményeként végeztek ki, avagy ítélet nélkül gyilkoltak meg. Azokról viszont vajmi kevés szó esik, akik börtönben haltak meg, vagy a fizikai és lelki bántalmazások , ott szerzett betegsé­geik következtében kiszabadulásukat köve­tően hunytak el.

Jelen írás címe az ókori görög történetírótól, Plutarkhosztól származik, s az ő nyomdokain haladva február 25-e alkalmából két személy életútjának ismertetése révén kaphatunk képet a kommunista diktatúra kegyetlen valójáról. Mindketten nemzetük boldogulását kereső emberek voltak, báró Roszner István nemzeti konzervatívként, Hámory Zoltán baloldali ifjú kisgazdaként ténykedett 1945 előtt, de ezen tevékenységüket nem honorálta az új rendszer, és megállapítható, hogy sorsuk az 1956-os forradalom leverését követően pecsételődött meg. Roszner István fogvatartottként halt meg, míg Hámory Zoltán amnesztiában részesült, de nem sokáig élvezhette a „szabad” életet, a börtönévek és a megpróbáltatások olyannyira tönkretették szervezetét, hogy hamarosan meghalt.

1956 sodrában
RosznerBáró Roszner István, IV. Károly aranysarkantyús vitéze (Forrás: A szerző archívumából)
Roszner báró ’56-os naplójában – amelyet bizonyítékként használtak fel ellene – a következőket írta a forradalomról és annak visszhangjáról: „Csodálatosan gyönyörű volt az egész, egy élmény, melyért érdemes volt egy életet élni (…) Jólestek a nyugati elismerések, a lelkesedés, égő pártházak, betört ablakú szovjet nagykövetségek. Jólesett a szeretet, mellyel a menekülőket fogadták, a csokoládé és gyógyszer, melyet a Vöröskereszt hozott, de valahogyan – és most elsősorban Eisenhower elnök első megválasztásakor tett programjára gondolok – …valahogyan többet vártunk ennél. Azt képzeltük, hogy jelentünk a világ, és elsősorban a nyugati nagyhatalmak szemében annyit, mint Korea, vagy egy vietnami kérdés.”

A báró úr

Rosenecki báró Roszner István 1896. augusztus 5-én született Máramarosszigeten. A gimnáziumot követően a polai tengerészeti akadémiára került, majd a weisskircheni, végül a mödlingi lovassági hadapródiskolában fejezte be tanulmányait 1915. március 15-én, és csapatszolgálatát zászlósként kezdte meg a császári és királyi 13. Jászkun-huszárezred kecskeméti pótkereténél. A keleti frontra 1915. május 22-én került ki ezrede egyik menetszázadával. A gorlicei áttörés során tanúsított magatartá­sáért kapta meg hadnagyi előléptetését 1915. szeptember 1-jén. A Nagy Háború folyamán történt, hogy 1915. szeptember 13-án Silno mellett az oroszok betörtek vonalaikba, ahol egyedül Roszner hadnagy szakasza tartott ki, ám végül őket is kivetették állásaikból. Hamarosan parancsot kapott azok visszafoglalására, melyeket embereivel sikeresen rohamozott meg, miközben két géppuskát zsákmányolt. A harcok során Roszner hadnagy könnyebben sebesült, százada véres vesztesége 48 huszár volt. Az év végén fagyási sérüléseket szenvedett, így kórházba került, ahonnan 1916 elején ezrede Kecskeméten lévő kiképzőszázadához vezényelték parancsnokul.

A Bruszilov-offenzíva idején, 1916. augusztus 31-én, amikor az osztrák–magyar csapatok visszavonultak, Roszner hadnagy Szelwol-Swinuchi mellett 25 huszárral állította meg a rájuk törő ellenséget, és közelharcban szorította vissza azokat.

A küzdelem során súlyosan megsebesült, és bal lábát tőből kellett amputálni. A Bronz Katonai Érdemérem mellé ekkor kapta meg a III. osz­tályú Katonai Érdemkeresztet és a német Vaskereszt II. osztályát, később a Károly Csapatkeresztet és a Sebesültek Érmét szalagján két sebesülési sávval. Az új uralkodó,
IV. Károly koronázási ünnepségén részt vett: „fiatal királyunk kívánsága volt, hogy aranysarkantyús vitézzé avattassak. Atyám – mint Őfelsége személye körüli miniszter – olvasta névjegyzéket s kétoldalt támogatva járulok a trón elé, melyről a király hirtelen felkelve, elibém jön s úgy érinti pallosával vállamat.” – emlékezett vissza 1938-ban meg­jelent Katonák, népek, események című nagy sikerű könyvében.

Vas vármegyébe, családja telekesi birtokára vonult vissza, és a gazdálkodásnak szentelte életét. A kommün hatalomra jutásakor birtokát elvették, de a helyiek nyomására tovább vezette gazdaságát. Mivel ellenforradalmi szervezkedésben vett részt, letartóztatták és halálra ítélték, amelynek végrehajtását a tanácskormány bukása hiúsította meg. Önkéntesekből karhatalmi különítményt szervezett, amellyel tisztogatást végzett a Hegyháton, és csatlakozott Lehár Antal ezredes csapataihoz. Vitézzé 1922-ben avatták, atyjától ekkor kapta meg vitézi telek gyanánt a család 316 holdas pálpusztai birtokát, amelyet mintagazdasággá fejlesztett. Idővel mezőgazdasági szakíróként szerzett magának hírnevet itthon és Németországban, 1926-ban elindította a később országos méretűvé váló zöldmező-mozgalmat, amelynek célja az állattartás fejlesztése és a legelők intenzívebb és hatékonyabb kihasználása volt. Gömbös Gyula híveként lépett a politikai élet színterére, így lett az 1935., majd az 1939. évi választások során Vasvár képviselője a Nemzeti Egység Pártja színeiben, úgy, hogy mindkét esetben legyőzte a nyilas jelöltet, s tíz évig volt képviselő, miközben a Földművelésügyi és Véderő Bizottságok tagja is volt. A felvidéki bevonulás időszakában tartalékos huszár századosként önként jelentkezett katonai szolgálatra. A politizálással 1944-ben hagyott fel, novemberben németellenes kijelentései miatt letartóztatták. Képviselői múltja miatt a „felszabadúlás” évében ismét rács mögé került, ám hamarosan kiszabadult. Egy ideig a Földművelésügyi Minisztériumban ténykedett, agrárlapok szerzője volt, azután éjjeliőrként dolgozott, majd 1949-ben sikkasztással és csalással vádolták meg, ám végül felmentették.

A kitelepítés időszakában, 1951-ben Öcsöd községet jelölték ki kényszerlakhelyéül. Az 1956-os forradalom a fővárosban érte: október 23-án részt vett a rádió ostromában, ahol lövéstől sebesült meg a fején és a karján. Kórházi ápolása alatt naplót vezetett, ami későbbi vesztét okozta. Az új rendszer 1957. január 11-én indított ellene nyomozást, izgatással, kémkedéssel, klerikális reakcióval vádolták meg, és március 21-én letartóztatták. A bíróság legfőbb bizonyítéka Roszner báró naplója volt, amelynek „tartalma államellenes izgatásra alkalmas volt”, ezért háromévi börtönre ítélték. Fellebbezett, de büntetését hat évre szigorították. A budapesti központi börtönkórházban halt meg 1958. február 3-án.

Tildy titkárságvezetője
HámoryHámory Zoltán, az ifjú baloldali kisgazda (Forrás: Riberio Hámory Mária gyűjteményéből)
Az értelmiségi családból származó, kilenc nyelvet beszélő Hámory (1945 előtt: Horváth) Zoltán 1921. október 31-én született Tatabányán. A piaristáknál érettségizett Esztergomban, ezt követően
Helsinkiben folytatott egyetemi tanulmányokat finnugor összehasonlító nyelvtudományból, melyet 1942-ben abszolvált, és doktorátust is szerzett. Finnországi tanulmányainak ideje alatt a svéd Svenska Dagbladet nemzetközi haditudósító hálózatának tagjaként is ténykedett, mint „repülő újságíró”.

A Független Kisgazdapárt soraiba még 1939 tavaszán lépett be, amelynek később országos választmányi tagjaként működött. A második világháború időszakában íróként, újságíróként, műfordítóként ténykedett. A német megszálláskor letartóztatták, de sikeresen megszökött, és illegalitásba vonult. Október 10-én a dálnoki Miklós Béla vezérezredes-féle magyar 1. hadsereg-parancsnokságra került hadapród őrmesteri rendfokozatban, mind 2. segédtiszt. A sikertelen kiugrási kísérlet másnapján parancsnokának kíséretében ment át a szovjetekhez, és tucatnyi alkalommal teljesített – olykor életveszélyes – futárszolgálatot.
December 24-én az új Honvédség I. zászlóaljának parancsnokává nevezték ki alezredesi rendfokozatban, s ebbéli minőségében vett részt a budapesti harcokban. Hamarosan tartalékállományba került, és folytatta újságírói tevékenységét. Egészen 1949-ig a Nimród Vadászújság felelős szerkesztője volt, s pártja megszűnéséig ennek tevékenységét támogatta.

Ezt követően az egyik csepeli gyár anyagbeszerzőjeként kereste kenyerét, azonban letartóztatták, és 1953 decemberében sikkasztás vádjával két év hat hónap börtönbüntetésre ítélték. Hamarabb szabadult, ugyanis 1955. augusztus 2-án kegyelmet kapott.

Az 1956-os forradalmi események során október 30-án került Tildy Zoltán miniszterelnök-helyettes környezetébe, ahol titkárságvezetőként dolgozott. Tevékeny harcosa volt a kisgazdapárt felélesztésének és a régi kisgazda Kis Újság újraindításának. November 1-jén jelent meg Forradalmi fohász című verse, amelyben többek között az alábbi sorok szerepeltek:
„Ó, add meg sorsunk végre a magyarnak, hogy magyarok legyünk, ne pedig rabok!” November 4-én azok között volt, akik részt vettek Mindszenty József hercegprímás amerikai követségre való menekítésében, tartotta a kapcsolatot Tildy Zoltánnal, s igyekezett közvetíteni Tildy és a jugoszláv követségen tartózkodó Nagy Imre között.

Mindezek tovább növelték bűnlajstromát, letartóztatták, és 1958. augusztus 16-án a kisgazda B. Szabó István volt államminiszter perében, mint másodrendű vádlottat, „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvételéért” bűnösnek mondta ki a Legfelsőbb Bíróság.

A tárgyalás során Hámory Zoltán a tények elismerése mellett mindvégig tagadta bűnösségét. Az enyhítő körülmények figyelembevétele mellett – antifasiszta múltja, harmadik válását követő „zilált családi állapota” és megrendült egészsége okán – a bíróság négy év börtönre ítélte. Ismét amnesztiában részesült, így 1960 nyarán szabadult, de a börtönélet és az állandó vegzálás eredményeként egészségi állapota tovább romlott, és 1960. szep­tember 9-én halt meg szív­trombózisban a budapesti Hunyadi téri Vásárcsarnokban.
Még a börtönben fogalmazta meg azon védőbeszédét, amely baloldalisága mellett rávilágít nemzeti elkötelezettségére: „Magyar vagyok, s a magyarságomat nem tagadtam meg és nem is fogom megtagadni!”