Szerencsés Károly„Tűnjenek el örökre!”

Misztikus pillanatnak lehetnek szemtanúi, akik hétfőn délelőtt a Parlamentben járnak

Szerencsés Károly – 2018.02.24. 02:25 –

Bő hetven év után újra megjelenik a díszes kulisszák között a magyar politikusok egyik legeredetibb alakja, s vele felidézhetjük a huszadik század harmincas, negyvenes éveinek parlamenti hangulatait, mindazt a szorongást és szorongattatást, reményt és rémjövőt, amellyel szemben legjobbjaink halált megvető bátorsággal küzdöttel. Nem voltak sokan. Mondhatnám úgy is, arcpirítóan kevesen voltak. Néhányan életükkel fizettek, mint Bethlen István, Zsilinszky Endre, vagy hazájukból elüldözve, idegenben haltak meg örök honvágy gyötrésében. Közülük is kiemelkedett egy pápai ügyvéd a Batthyány utcából, aki harmincnyolc évesen gondolt egyet, és elindult a választásokon. Nem volt könnyű dolga, a harmincas évek derekán nagyban folyt Gömbös Gyula tervei szerint a Nemzeti Egység Pártjának engedelmes tömegpárttá gyúrása. E párt hivatalos jelöltjével szemben lépett fel ez a tehetséges molnárivadék „nem hivatalos jelöltként”. Kevés esélyt adtak neki, de 459 szavazattal többet kapott, mint ellenfele. Ha már így alakult, a főispán a híres Griff Szállóban fényes ünnepség keretében búcsúztatta az új képviselőt.

Az együttműködés a miniszterelnökkel azonban nem tartott sokáig. Sulyok már júliusban ellenzékbe vonult, amit a sajtó úgy értékelt, hogy egyet jelent a „személyes szempontok (értsd: érdekek) teljes félretételével.” Ekkorra már körvonalazódott benne a nemzeti demokrácia programja. Ennek céljait, mintegy a jövőt is megsejtve, így fogalmazta meg: Trianon nem az utolsó csapás, s az „elkövetkező csapások sorozata csak akkor nem lesz halálos, hazánk csak akkor tud azokkal megküzdeni, ha népének anyagi és főként erkölcsi ereje és magyarságához való ragaszkodása töretlen marad.” Tömörebben nem is lehetne összefoglalni nemzeti megmaradásunk pilléreit. Sulyok úgy látta, hogy Nemzeti Egység pártja, Gömbös Gyula, Darányi Kálmán majd Imrédy Béla vezetésével nem jó irányba halad. Véleményét számos parlamenti felszólalásában és újságcikkében rögzíttette. Minden akkori önjelölt népmegváltónak szóltak szavai 1938-ból: „Lehet akarni a parlamentarizmust és lehet akarni a nemzeti szocializmust, csak éppen egyet nem lehet akarni mind a kettőt.” Ennek a gondolatnak a lényegét nem kellett átértékelnie 1945 után sem, csak a „nemzeti szocializmus” helyett a „kommunista szocializmust” kellett behelyettesíteni.

Meg is gyűlt a baja a kommunistákkal és a mindig az ő programjuk alapján tevékenykedő magyar „baloldallal” 1945 után. Bízott benne, hogy határozott és kvalifikált politikával el lehet kerülni az ország szovjet megszállásának legrosszabb következményét, a szovjet típusú diktatúra megteremtését. Ezt is igen egyszerűen fogalmazta meg: „Nekünk egyformán barátságos, lojális politikát kell folytatnunk az összes nagyhatalommal szemben. Ez a politika nem lehet anglofil politika, amint hogy nem lehet ruszofil politika sem, hanem egyedül hungarofil politika”. E politika zálogát Sulyok már 1937-től a Független Kisgazdapártban látta, s úgy gondolta, hogy ez 1945 után is így lesz, holott a párt éléről már hiányzott Zsilinszky Endre és Eckhardt Tibor is. Így a párt képviseletében lett újra parlamenti képviselő és a köztársaság megteremtése után a párt miniszterelnök-jelöltje. Bár a kisgazdapárt 57 százalékot szerzett, az adott körülményekből kifolyólag csak a baloldallal – a kommunistákkal – együtt lehetett kormányt alakítani. Úgy tűnt Sulyok Dezsőt a baloldal is elfogadja, hiszen antifasiszta politikai múltja megkérdőjelezhetetlen volt, ráadásul a háború alatti parlamentnek nem volt tagja, a nyilasuralom alatt illegalitásban volt. Annak idején a leghatározottabban szólalt fel a választójog, a zsidótörvények és Szálasi „hungarizmusa” ellen. A háború után vállalta Imrédy Béla pe­rében a vádló szerepét.

A mindent eldöntő parlamenti beszédében, 1946. január 30-án Sulyok felvázolta a nemzeti demokrácia alapján Magyarország jövőképét. Ő maga ezt így fogalmazta meg: „A pozitív keresztény hit és erkölcs, a magántulajdon és egyéni kezdeményezés, a teljes gazdasági és politikai szabadság, a szabad véleménynyilvánítás, a félelem nélkül való élet (…) Politikánk alapja a keresztény erkölcs, a nemzeti gondolat, a tiszta demokrácia és a szociális kiegyenlítődés szolgálata”. Elvetette az osztályharcot, kiállt a trianoninál igazságosabb határok mellett, és a kommunista képviselők felé fordulva elmondta, hogy a kisebbség erőszakos fellépésére semmi szükség, ha biztosítva van „az egészséges fejlődés, kiválasztódás, evolucionizmus útja, amelyen keresztül nagyot, szépet lehet alkotni anélkül, hogy a fejlődés útján áldozatok, véres áldozatok, vagy megkínzott emberi áldozatok volnának”. Rákosiék kővé dermedve ültek a patkó szélsőbal oldalán, de Tildy Zoltán és Nagy Ferenc kisgazda vezetők arcán is megfagyott a mosoly. Néhányan felsandítottak a karzatra, ahol a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetői ültek teljes marsalli és tábornoki díszben. Sulyok, látva Gerő Ernő rezzenéstelen arcát – történelmi példával élve, hiszen koalícióban voltak –, meg is magyarázta kiknek az erőszakos fellépésére gondol. Az 1919-es kommunista puccs­ról és rendszerről kezdett beszélni. A beszéd végén mindenki tapsolt, de Rákosi, Gerő, Révai meg Apró Antal majd felrobbant a dühtől.

Nyilvánvaló volt, hogy Sulyok csak a népakaratnak megfelelő erőviszonyokon alapuló koalíciót tud elképzelni. Ami működött, az nem ilyen volt. Rákosi és famulusai, hátuk mögött a szovjet megszállókkal, megakadályozták Sulyok megválasztását. De nem érték be ennyivel: tömegharccal, állandó tüntetésekkel, káosszal, fenyegetéssel elérték, hogy a kisgazdapárt ki is zárja Sulyok Dezsőt soraiból. Sajnos a párt vezetői a „reálpolitika” jegyében újra engedtek. Sulyok így kommentálta a népakaratot megcsúfoló kormányalakítást, ahol minden fontos poszt a kommunisták vezette baloldal kezébe került: „Szinte órák alatt tették tönkre a magyar nép példátlan hőstettének minden eredményét és lehetőséget.”

Sulyok és a nemzeti demokraták ezután megalakították a Magyar Szabadság Pártot, amely felemelő küzdelmet vívott a demokráciáért és a nemzeti érdekekért, keresztény gondolatért, amíg a közéletben és a parlamentben ez lehetséges volt. E harcnak a mindennapos terror és az előre hozott választás – a hírhedt kékcédulás hadművelet” – vetett véget, 1947 augusztusában. De előtte Rajk László kommunista belügyminiszter beterjesztette a „lex Sulyok” törvényt, amely a demokrácia nagyobb dicsőségére megfosztotta passzív választójogától az ellenzék vezérét. Az egyre féktelenebb kommunista terrort leleplezve egyik beszédében a parlamentben Sulyok Dezső nem kis bátorságról tanúbizonyságot téve, kijelentette: csend van Magyarországon és nyugalom „csak éppen nem ez élet ütemének megszokott és kedves csendje, hanem a félelem és a terror csendje”.

A beszéd híre eljutott a washingtoni szenátusba is. Joseph Ball minnesotai szenátor javaslatára tiszteletadást szavazott meg Sulyok Dezsőnek, mint aki kiérdemelte helyét a szabadságért és demokráciáért küzdő halhatatlanok között. Utolsó beszéde alatt a baloldali képviselők szó szerint folyamatosan üvöltöttek. Sulyok kijelentette, hogy eláll a szótól és a Szabadságpárt frakciója elhagyta a termet. Révai József kommunista főkolompos öklét rázva üvöltötte feléjük: „Tűnjenek el örökre!” Sulyok visszaszólt, mert soha semmit nem hagyott szó nélkül: „Mi még mindig itt leszünk, amikor maga már régen nem lesz itt!” Mégis menekülnie kellett, idegenben hunyt el 1965-ben. Magyar sors.

Hétfőn, február 26-án a parlament delegációs termében a házelnök megnyitja azt a konferenciát, amelyen felidézzük Sulyok Dezső szellemét, alakját és politikai programját, amely, reméljük, még sokáig meghatározó lesz Magyarországon. Ellenkező esetben újra Révai szellemével találkozhat majd a gyanútlan látogató a díszes falak között, és nem csak ott…