Faggyas SándorKárpátalja mártírjai

A kommunizmus kísérteteként velünk élő múlt úgy tartozik hozzánk, mint egy régi heg, amely a gyógyulás után is időről időre sajogni kezd

Faggyas Sándor – 2018.02.24. 02:25 –

Lassan három évtized, egy egész emberöltő eltelt a kommunista világrendszer bukása óta, de – ellentétben a nácizmussal – máig sem történt meg a kommunizmus/szocializmus bűneinek teljes feltárása s még kevésbé bűnöseinek bűnhődése. A kommunizmus kísérteteként velünk élő múlt úgy tartozik hozzánk, mint egy régi heg, amely a gyógyulás után is időről időre sajogni kezd. Nem lehet elégszer leírni, elmondani, emlékeztetni arra, hogy a nácizmus mellett a kommunizmus a legveszélyesebb, Isten- és emberellenes, gonosz ideológia és politika, illetve rezsim, amelynek minden régi és újabb – látszólag emberbarát, haladó, de a hagyományos, egészséges helyi és nemzeti közösségeket támadó, gyengítő, romboló – mutációja ellen minden módon és eszközzel harcolni kell. Mindenekelőtt az igazság fegyverével, a bűnösök és az áldozatok, a gyilkosok és a mártírok néven nevezésével és emlékezetünkbe vésésével.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján, február 25-én 2001 óta Magyarországon, és már az egész Kárpát-medencében minden évben emlékezünk, hogy emlékeztessünk. Mivel megint egyre többen – Nyugaton és Keleten is – bagatellizálják vagy egyszerűen letagadják a kommunizmus elévülhetetlen bűneit, elemi érdekünk és kötelességünk, hogy feltárjuk, feljegyezzük és elmondjuk a történelmi igazságot. Azt, hogy világszerte százmilliónál többen estek a kommunista terror áldozatául, Kelet-Közép-Európában az egymil­liót is meghaladta a halálos áldozatok száma. Magyarországon 1945 után majd’ minden családból elhurcoltak valakit a Gulag gyűjtőnéven emlegetett szovjet munkatáborokba, ahol a sztálini diktatúra több százezer ártatlan honfitársunkat pusztította el, sokuknak még ma sem tudjuk a nevét. Még inkább így volt ez Kárpátalján, ahol a magyarok még az anyaországiaknál is sokkal nagyobb megpróbáltatáson, szenvedésen és veszteségen mentek keresztül. Ennek megismeréséhez segít hozzá a Kárpátaljai Református Egyház történetét kutató hazai és külhoni történészek és lelkészek úttörő munkát végző csoportja. Igazán figyelemre és elismerésre méltó az Akik a nagy nyomorúságból jöttek... címmel nemrég megjelent kötet, amelyben Fodor Gusztáv református lelkipásztor, egyháztörténész számba vette a sztálini büntetőtáborok poklait megjárt kárpátaljai református lelkészeket, feltárva szenvedéstörténetüket a KGB ungvári levéltárában található dokumentumok elemzése, a fellehető életrajzi adataik és az Oral History jellegű visszaemlékezések összegyűjtése alapján.

A kötet kronologikus, dokumentarista leírásából pontosan kirajzolódik a magyar tragédia. Még mielőtt Kárpátalja 1944 őszén a bevonuló Vörös Hadsereg ellenőrzése alá került, a világi református elit zöme elhagyta a régiót, s a mintegy százfős lelkészi kar egynegyede szintén elmenekült. A helyben maradó lelkészek szolgálatát szinte ellehetetlenítette az átvonuló csapatok konfiskálása, a gyülekezetek teljes vagyonfosztása, a lelkészek és egyháztagok általános elszegényedése, ráadásul azonnal elkezdődött a vallási közösségek tevékenységének korlátozása.

A legnagyobb csapást, illetve veszteséget a kárpátaljai reformátusokra, a helyi magyarságra a málenkij robot fedőnevű tömeges deportálás jelentette, ugyanis néhány hónap alatt tizenöt-húszezer munkaképes református egyháztagot hurcoltak szibériai kényszermunkatáborokba. Ahogy Fodor Gusztáv írja, „egyháztörténeti kataklizmaként értelmezhető a helyi, református magyarság megtörése és elpusztítása” – az istentiszteletekről már 1944 decemberére szinte teljesen eltűntek a munkaképes magyar férfiak. A sztálini diktatúra – a hitlerihez hasonlóan – egy egész nemzeti kisebbséget akart kollektíven megbüntetni, megtörni és fizikailag megsemmisíteni. Ezért a szovjet államhatalom teljesen kisemmizte a híveknek lelki támaszt és vigaszt nyújtó református egyházat: államosította templomait, parókiáit, földtulajdonát, iskoláit. De még ebben a kétségbeejtő helyzetben is a református lelkészek vasárnapról vasárnapra hirdették Isten igéjét, amely utolsó mentsvára volt a megfélemlített és megalázott magyar népnek. A sztálini terrorgépezet a bekebelezett Kárpátalján (is) egy ideológiailag egységes, ateista szovjet társadalmat akart megteremteni, s ebben idegen, sőt ellenséges test volt az oroszul nem beszélő, magyar nyelven igét hirdető egyház. A legyőzött és alávetett magyar nemzet keresztyén szolgálattevőit a bolsevista birodalom kétszeresen is ellenségnek nyilvánította és úgy is kezelte. Ennek megfele­lően már 1946-ban elindult a magyar református lelkészek letartóztatása, megkínzása és koncepciós perekben történő elítélése, majd lágerekbe deportálása. Összesen húsz magyar református lelkészt hurcoltak és ítéltek el ártatlanul, „szovjetellenes tevékenység” hamis vádjával, valójában hitükért és magyarságukért. A lelkészek közül Gecse Endrét agyonverték az ungvári börtönben, hárman – Balogh Sándor, Narancsik Imre, Szutor Jenő – a Gulagon haltak meg, egy betegen szabadult lelkész, Zsurki József pedig a hazatérése utáni évben. Fodor Gusztáv könyvéből az is kiderül, hogy a kényszermunkatáborok poklát túlélő lelkipásztorok hitét és hivatástudatát nem törte meg a fogság, a szenvedés, s hazatérve visszaálltak a szolgálatba, amit életük végéig hűséggel végeztek.

Zán Fábián Sándor, a kárpátaljai reformátusok püspöke szerint a zsarnoki birodalmak bukásukat követően sem tűnnek el végképp, mert „egykori haszonélvezőik révén, köpönyeget váltva, álorcák mögé rejtőzve, a világi rendszerekbe épülve velünk maradnak, elkísérnek és továbbra is a vesztünkre törnek”. Ezért őrizzük, tartsuk magunk között a kommunista zsarnokság alatt szenvedett és meghalt mártír elődeink szellemét, hogy rendületlen hitükből, önfeláldozó szolgálatukból, bátor helytállásukból reményt és erőt nyerve, hűségesek maradhassunk magyarságunkhoz és keresztény/keresztyén hitünkhöz, értékeinkhez, kultúránkhoz. A mártírok áldozata akkor nem hiábavaló, ha mi, mai magyarok mindig emlékezünk és emlékeztetünk rájuk, és „áldó imádság mellett mondjuk el szent neveiket”.