Domonkos LászlóÁrpádok a ködből

Mert már az Árpádok tudták: a dolgok előbb-utóbb a helyükre kerülnek, a valóban fontos igazságok előbb-utóbb felszínre törnek

Domonkos László – 2018.02.24. 02:24 –

„A középkor egyik legtekintélyesebb uralkodócsaládjává emelkedett Árpád-dinasztia rendkívüli képességű királyok sorát adta Magyarországnak. Bár nem végeztünk pontos számvetést, de úgy véljük, hogy Árpád-házi uralkodóink többsége a középszerűnél nem volt gyengébb képességű, vagy emberileg elmarasztalható.”

Fenti sorok Pusztaszeri László Az élő Árpádok című kötetéből származnak. A könyvhöz írott ajánló soraiban Beer Miklós váci megyés püspök azt írja, hogy „az Árpád nemzetség három évszázados uralkodása nem csak Magyarország, hanem egész Európa történetének is jelentős fejezete. Az állam- és egyházszervezet, amelyet rendkívüli szervezőkészséggel és szigorú szeretettel felépítettek, tekintélyt, példát és igazodást jelentett a közép-európai térségben… sikeres diplomá­ciai és dinasztikus kapcsolatra léptek nemcsak a Német-római és a Bizánci Birodalommal, hanem a térség kisebb államalakulataival, valamint a kontinens távolabbi országaival is.”

Olvasva a hírt, hogy az Országos Onkológiai Intézet vezetője, Kásler Miklós professzor bejelentette: a nemzetközi kutatócsoport azonosította Árpád-házi királyaink DNS-ét, s a vizsgálatok alapján minden kétséget kizáróan kiderült: egészen biztosan eurázsiai, és nem finnugor eredetűek voltak, nincs okom rejtegetni: az elégtétel jóleső, szívet-lelket melengető, igen-igen jó érzése töltött el e fejlemények miatt.

Magyar szakos egyetemistaként évekig a finnugor származáselmélet tudományos terrorja alatt, annak sokadik célpontjaként kellett megélnem annak a gyalázatos, bicskanyitogatóan magyarellenes szemléletnek illedelmes, „tudományos” köntösbe öltöztetett érvényesítését, amelynek akkoriban, a hetvenes évek első felében nem is nagyon titkolt törekvése volt minden emelkedett, dicsőségesnek, nagynak, szépnek felfogható, minősíthető magyar múltszemléletnek a sárba taposása, végzetes és végletes lekicsinyítése, lesajnálása. Olyan „érvekkel”, amelyekkel információhiány következtében nem nagyon tudtunk volna – akkor – vitatkozni, de persze egyáltalán nem is lehetett. (Próbálta volna csak meg valaki…!) A „halszagú rokonság”, az uráli őshaza, a finnugor elmélet ellen mukkanni sem lehetett, és bár voltak jóindulatú, jó szándékú, „rendes” oktatóink, mit sem változtatott a helyzeten: ez van és punktum. És már csak egy lépés „az utolsó csatlós” és a „fasiszta nemzet” kimondása – a cél nyilvánvaló: a magyarság maradék önbecsülésének, büszkeségének, méltóságának, tartásának, egészséges nemzettudatának (már ami 1945-től mindebből megmaradhatott) totális megsemmisítése. „Van egy szemlélet, amely nem szereti a magyarságot”, mondta 1971-ben Illyés Gyula, és még finoman is fogalmazott. (Még ő is kénytelen volt olykor.) Mert ez a szemlélet tulajdonképpen patologikusan gyűlöli, ezért megveti, lenézi és semmibe veszi – szíve szerint, ha tudná, megsemmisítené – a magyarságot. Az Árpádok ügye csepp a tengerben, hasonlóképpen járt a pozsonyi csata és szegény Attila nagykirály, a velünk természetesen soha, semmikor, semmiféle kapcsolatban nem állott hunok fejedelme, így járt Pázmány Péter és a többiek, sorra, egészen ’56-os hőseinkig. Még maga a török hódoltság szörnyűsége is áldozatul esett, évekig bizonygatták, hogy nem is volt olyan szörnyű, noha alig maradt egy falunk, az Alföld szinte kipusztult. Így burkolóztak rossz szagú, gonosz ködbe az Árpádok és az egész igazi, szédítően nagy és dicsőséges magyar história. Számító emberi gonoszság és hitvány szolgalelkűség következményeképpen.

Ezt a szörnyűséges tudatműtét-hadjáratot akasztotta most meg az igazi, tisztességes tudomány magyar szempontból akár szenzációsnak is nevezhető, óriási eredménye. Bevallom: régóta csak szánakozó mosolygással tölt el szánalmas amatőr honmentőink sumerológiai és egyéb akciósorozata, kezdve onnan, hogy nem jöttünk mi sehonnan sem, itt élünk az idők kezdete óta – egészen odáig, hogy a régi csángó magyar nyelv a görög rokona és Jézus Krisztus is magyar volt. Ezek a jószándékú baromságok, táplálkozzanak bármily mérvű nemzetféltésből és őszinte hazafiságból, nem említhetők egy napon Kásler Miklósék eredményével, amely, meggyőződésem, az igazi, nagy kezdetet jelenti. Eggyel több ok a nyugodt örömre és a már emlegetett elégtételre. Mert már az Árpádok tudták: a dolgok előbb-utóbb a helyükre kerülnek, a valóban fontos igazságok előbb-utóbb felszínre törnek. Légyen szó Emese álmáról, Szent István, Szent László és a többiek származásáról. Aki meg a tudomány „objektivitását” félti mindettől, javaslom, csapjon fel Momentum-aktivistának vagy valamelyik NGO-szervezet lánglelkű propagátorának. Oda való.