Lóránt KárolyEgyre csak tovább a merkeli úton

Új kezdetet ígér Európának a német kereszténydemokraták és szociáldemokraták koalíciós szerződésének első fejezete

Lóránt Károly – 2018.02.15. 01:11 –

Alaposabban megvizsgálva azonban a szerződés szövegét, kiderül, hogy ez az új nem más, mint a régi megerősítése, amely az élemedettebb korú olvasót erősen emlékeztetheti a valamikor emlegetett „lenini útra”, vagyis tovább a szocializmus útján, csak csináljunk mindent jobban, mint eddig.

Kétségtelen, hogy még a jelenlegi keretek között is tudnának mit javítani, elsősorban azzal, ha – mint ahogy tervezik – az eurózónát ellenállóbbá teszik a globális pénzügyi válságokkal szemben egy bankuniónak nevezett rendszerrel. A bankunióhoz azonban szükség lenne egy egységes szanálási alapra, ami nehezen akar összejönni, mert a németek vonakodnak garanciát vállalni más országok eladósodott bankjaiért.

Miközben a koalíciós szerződés hangsúlyozza, hogy a bankunió területén előre akarnak lépni, rögtön megerősíti, hogy a Stabilitási és Növekedési Paktum változatlanul érvényben marad, márpedig ez a paktum, amelynek lényege a költségvetési hiány három százalék alatt tartása, alapvetően korlátozza a tagországok kormányainak mozgásterét, különösen akkor, ha a gazdaságukat élénkíteni akarják.

Az euró bevezetésekor minden nemzetközi pénzügyekkel foglalkozó közgazdász megmondta, hogy az nem elősegítője, hanem akadálya lesz az integrációnak, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem lehet ugyanazt a pénzpolitikát alkalmazni annyira különböző országok esetében, mint mondjuk Németország és Olaszország vagy Görögország. Ami jó az egyiknek, az akadályozza a másikat. Németország számára az euró egy leértékelt valuta, amely elősegíti a német export növekedését, míg a dél-európai országok számára egy felülértékelt pénz, ami akadályozza exporttevékenységüket. Ennek megfelelően míg az euró bevezetése előtt az egyes országok külkereskedelmi mérlege többé-kevésbé egyensúlyban volt, az euró bevezetése után hatalmas német aktívum alakult ki (2016-ban 270 milliárd euró, kereken kétszerese az unió éves költségvetésének), amelynek következtében az Európai Unió adósok és hitelezők tömbjére esett szét. E probléma megoldásáról nem szól a koalíciós szerződés, pedig a sokat emlegetett egységes Európának ez az egyik kulcskérdése, sőt néhány éve még a német kormány mellett működő közgazdasági tanácsadó csoport is tett javaslatot a megoldásra, de Angela Merkel hallani sem akart róla, mert szerinte a német exporttöbblet a német versenyképesség mutatója, és azt nem áldozza fel.

Itt talán megemlíthető, hogy volt idő, amikor a Közös Piac jól működött és jelentős eredményeket ért el, de akkor Európa vezetői másféle emberek voltak, mint most, például nem politikai álmokból és uralkodási vágyból vezették le a teendőket, hanem alaposan utánaszámoltak, hogy egy meghatározott cél eléréséhez milyen feltételeket kell biztosítani. Mivel az egységesülő Európa, az „egyre szorosabb unió” víziója akkor is napirenden volt, felkértek egy közgazdászcsoportot, számoljon utána, hogy költségvetési szempontból e vízió megvalósítása mivel járna.

A skót közgazdász, Sir Donald MacDougall vezetésével létrehozott szakértői grémium nem álmokat kergetett, hanem öt létező szövetségi állam (az NSZK, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Svájc), valamint három egységes állam (Franciaország, Olaszország és az Egyesült Királyság) példáján megvizsgálta, hogy ezek az országok mekkora jövedelemátcsoportosítást hajtanak végre, hogy az egyes tagállamok, illetve régiók közötti különbségeket mérsékeljék.

Kiderült, hogy a vizsgált országokban az átcsoportosításokkal nagy átlagban negyven százalékkal csökkentik az egy főre jutó jövedelem egyes régiók közötti különbségeit, és e célra a GDP 20-25 százalékát központosítják. A szakértői csoport a vizsgálatból azt a következtetést vonta le, hogy az európai integráció egy kezdeti szintjén a GDP 2,0-2,5 százalékát, a monetáris unió megvalósítása esetén a GDP 7,5-10 százalékát, a teljes integráció esetén pedig a 20-25 százalékát kell központosítani ahhoz, hogy az integráció működőképes legyen.

Ugyanakkor arra is figyelmeztettek, hogy az akkori, a GDP egy százalékát kitevő uniós költségvetés mellett nem lehet pénzügyi uniót bevezetni, mert az egységes pénz által keltett egyensúlytalanságok nem lesznek kiegyenlíthetők. Ezzel szemben az Európai Unió jelenlegi állapotában a helyzet az, hogy a monetáris uniót megvalósították, a közös költségvetésből pedig mindössze 0,7 százalék az, amit a kevésbé fejlett országok számára átcsoportosítanak, és ez gyakorlatilag semmit sem változtat a jövedelemkülönbségeken. Sőt mi több, ez a helyzet a jövőben sem fog változni. Bár erről a koalíciós szerződés nem szól, a kereszténydemokraták egy 2013-ban elfogadott kiáltványa leszögezi, hogy az Európai Unió nem lesz „transzferunió”. Igaz, ígérik, hogy többet fognak befizetni, de ez legfeljebb csak azt jelenteni, hogy a kieső angol hozzájárulás rájuk eső részét befizetik, ami semmit sem változtat a jelenlegi helyzeten.

Meglepő, hogy amíg mindenki a további integrációról és a szolidaritásról beszél, a kevésbé fejlett országoknak nem jutott eszükbe, hogy a MacDougall-jelentést Merkel orra alá dugják. Igaz, lehet, hogy nem is tudnak róla. Az alatt a tíz év alatt, amíg kinn voltam az Európai Parlamentben, sohasem találkoztam sem szóban, sem írásban a jelentéssel. Magam onnan szereztem tudomást róla, hogy a munkám egy szójegyzék (EU ABC) összeállítása és magyarra fordítása volt, és ebben szerepelt róla két sor, amely alapján – nem kis erőfeszítéssel – megtaláltam az interneten, de ma már mindenki könnyen megtalálhatja, ha begépeli a Google-ba, hogy MacDougall Report 1977.

Az új kezdet nemcsak változatlanságot fog jelenteni, de a kevésbé fejlett országok helyzete még rosszabb lehet, ugyanis a koalíciós szerződés kimondja, hogy „a minimumbér-szabályozásra egy rendszert akarunk kifejleszteni”, továbbá, hogy „támogatunk egy közös, konszolidált adóalapot a vállalati nyereségadó minimális szintjének rögzítésével”. Ez jól hangzik, ám a gazdaságpolitika nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy a kevésbé fejlett országoknak még az utolsó megmaradt gazdaságfejlesztési eszközeit is elveszik. A mai fejlett országok ugyanis részben védővámokkal, részben állami támogatással élénkítették iparukat amíg kevésbé fejlettek voltak a 19. században, de esetleg később is. Az Európai Unió kevésbé fejlett országai hazai iparuk fejlesztése érdekében nem alkalmazhatnak védővámokat, mert az a szerződések szerint tilos, és állami támogatást sem, mert az is tilos. Nekik csak a piacaikat szabad, sőt kell megnyitni az övéiknél sokkal fejlettebb és tőkeerősebb nyugati cégek előtt – ez az uniós unfair play.

Mindeddig csak az alacsony bér és a vállalati nyereségadó volt az, amivel tőkét tudtak vonzani az országba, amelynek segítségével például egyensúlyba tudták hozni külkereskedelmi mérlegüket, és el tudták kerülni a további eladósodást, vagy csökkenteni tudták a korábbit. Most ez is meg fog szűnni. Könnyű persze azt mondani, hogy növeljük a minimálbéreket, és ezt az állam az állami szektorban meg is teheti, egészen addig, amíg a költségvetési hiányt a maastrichti szint alatt tudja tartani, de a magánszférában a minimálbér emelése a teljes bérskálát felfelé nyomja, ami a termékek áremelkedésével jár, amit nem biztos, hogy a piacon realizálni is lehet, és a vállalat tönkremegy. A béreket a magánszférában csak olyan ütemben lehet emelni, ahogy azt a piac elfogadja. Vannak, akik azt mondják, hogy akkor legyünk innovatívak. Erre, mint valamikori fejlesztőmérnök, csak azt tudom mondani, hogy tessék megpróbálni. Kétségtelen, van néhány magyar tulajdonú vállalatunk, amely versenyképes az unió piacán és az is maradhat, de árbevételben számolva ezek nem érik el a feldolgozóipar egytizedét.

A koalíciós szerződés azt is mondja, hogy Németország az unió lakosságát egy, az Európai Unióról szóló, széles körű konzultációba kívánja bevonni. Ez magyarra fordítva (a tapasztalatok alapján) azt jelenti, hogy megkérdeznek néhány az Európai Bizottság vagy a Nyílt Társadalom Alapítvány által finanszírozott civil szervezetet. Az eredmény borítékolható – „Még több uniót” fognak akarni.

Ugyanakkor, ha már a konzultációt kimondták, az unió kevésbé fejlett országai (mondjuk V4-kezdeményezésre) összefoghatnának, hogy egy, a valamikori MacDougall-jelentéshez hasonló megalapozottságú javaslatban vázoljanak fel egy olyan együttműködési formát, amely a GDP egy százalékát kitevő költségvetéssel is működőképes.