Egyre hangosabb ordítás

Megjelent magyarul Elena Ferrante nápolyi regényeinek második kötete, Az új név története – A nőképek közti különbség és a társadalom élhetősége

Péntek Orsolya – 2018.02.14. 01:20 –

Az olasz irodalom nagyasszonya, Dacia Maraini – akinek leghíresebb könyve, a Marianna Ucría hosszú élete magyarul is olvasható – nemrég úgy vélekedett az Espresso című lapnak adott interjúban, hogy a feminizmus halott, mint a történelem egyéb nagy ideológiái.
Amikor azonban azt a kérdést tették fel neki, hogy akkor most van vagy nincs háború férfiak és nők közt, azt válaszolta, nem férfi és nő, hanem kultúrák közti harcról van szó, majd felelevenítette a pakisztáni Malala történetét, akit a tálibok azért akartak meggyilkolni, mert nő létére iskolába járt.

Nem túlzás, hogy a kultúrák nőképei közti különbség egyben meghatározza egy társadalom vagy a társadalom egy szegmensének élhetőségét is, hiszen ahol a nők másodrendű tagjai a közösségnek, ott nemcsak saját jogaik sérülnek, de torzul a nagy egész egyensúlya is.

Olaszországban – sőt immár világszerte, hiszen könyveit óriási példányszámban adják el fordításokban is – az utóbbi években a rejtélyes Elena Ferrante könyvei irányítják újra és újra a figyelmet a nőkérdésre. Noha az álnév mögött egy oknyomozó újságíró szerint Anita Raja műfordító áll, bizonyítékot erről senkinek nem sikerült szereznie, Ferrante pedig kiadóján keresztül legutóbb azt üzente, továbbra is szüksége van az anonimitásra a szabad alkotáshoz.

Az írónő négyrészes nápolyi sorozatának kötetei közül először a Briliáns barátnőm jelent meg a Park kiadónál magyarul, amely nemrég kiadta a könyv folytatását, Az új név történetét is, Matolcsi Balázs fordításában.

A kérdés nem az volt, hogy tovább lehet-e írni a nápolyi szegénynegyedben az ötvenes–hatvanas években felnövő két lány történetét –hiszen Ferrante nyitva hagyta a történetet –, csupán annyi, nem válik-e önismétlővé a továbbvariálással.

Az új név történetében Lila és Lenú kamaszkoráról – vélhetően saját élményeiről – mesél Ferrante, aki, mintha az első könyv csupán egy nagy ordítás első, tétova hangja lett volna, immár kontrollálatlanul önti az olvasóra a megalázottság, a kiszolgáltatottság, az elrabolt élet fájdalmát. Kíméletlen őszinteséggel beszél azon lányok testi és lelki szenvedéseiről, akiket a helyi szokásoknak megfelelően kamaszkorukban férjhez adnak, akiket férjük tulajdonnak tekint, rendszeresen megerőszakol és megver, akikről a „telepen”, ha sötét szemüveg mögé rejtik a sérüléseket, úgy vélekednek, „megérdemelték a nevelést”. Lila és Lenú folyamatosan lázad, egyikük tizenhat évesen belehajszolva egy pokoli házasságba, gúzsba kötve, a másik az egyetlen lehetőségbe, a tanulásba kapaszkodva. Közben Ferrante megrajzolja a hatvanas évek délolasz társadalmának körképét is, kínos, balzaci pontossággal, amit élesen ütköztet az északi, szabadabb világ képével.

Noha a történet – és az író érezhető dühe – viszi magával az olvasót, Ferrante mindeközben kibogozhatatlanná bonyolítja a külvárosi családfákat, néhol pedig annyira részletessé válik egy-egy jelenetleírása, hogy úgy érezzük, nem fiktív történetet, hanem vallomást olvasunk, amitől itt-ott megbicsaklik a kényes egyensúly író és olvasó, valamint fikció és valóság közt. Mindeközben viszont nagyon érzékenyen mutatja meg „a hatvanas évek női szemmel” délolasz változatát – ha valaki ismeri a magyarul szintén hozzáférhető milánói Brunella Gasperini Családi krónikák trilógiáját, könnyen megértheti az észak- és a délolasz világ közti alapvető különbséget. Gasperini könnyed, zsurnaliszta stílusban, mégis ugyanarról az évtizedről számol be, női szemmel, csak épp Milánóból: két, teljesen más kultúrában járunk.

Ferrante a különbséget a nyelvvel is érzékelteti: szereplői elszigeteltségét, a „törzsi”, ősi, férfijogú társadalom zártságát azzal fejezi ki, hogy ők azok, akik nem beszélnek olaszul. Krízishelyzetekben még a továbbtanuló lány is azonnal nápolyi nyelvre vált, északon való beilleszkedésének legfőbb akadálya pedig az, hogy nem birtokolja teljesen az olaszt, amiért társai kinevetik.

Dél és észak, férfijogú és egyenjogú, törzsi és más elvek mentén szerveződő társadalom, az elnyomásba beletörő nő és az abból kitörő nő sorsa áll itt egymással szemben a huszadik század azon évtizedében, amikor mélyreható változások indultak el az olasz társadalomban is. Egy biztosnak látszik a második kötet végére: sem a hagyományos módon, sem az addig elképzelhetetlennek számító módon, a telepről – a férfiuralomból – való kitöréssel nem tudja immár elérni a teljességet a modern nő.

Bár Az új név története – a cím arra utal, hogy mekkora traumát jelent egy nő számára, ha a házassággal elvész addigi neve, és ezzel addigi identitása is – a magyar olvasónak néhol túlírt és körülményes lehet, az olasz irodalomban mégis olyan hang szólal meg általa, amely eddig hallhatatlan volt: az elnyomott déli nőé. Akinek évszázados fájdalma artikulálódik, immár nem finoman és cizelláltan, mint a fent említett Maraini leghíresebb könyvében, hanem úgy, ahogy a vulkán kitör. Ha az első kötetnél tartottunk attól, lehet-e hitelesen folytatni ezt, a második végén úgy tűnik: muszáj. Ferrante ugyanis félbetöri a történetet, nem befejezi, csak elvágja valahol.

A harmadik és a negyedik rész olaszul már megjelent: a fortissimo hamarosan magyarul is várható.