Szerencsés KárolyRossz álom: Alien

Nyomasztó, rossz álmaimban gyakran a jövőt látom, s így vagyunk mi ezzel magyarok sokan

Szerencsés Károly – 2018.02.10. 00:50 –

S hogy így vagyunk, lelki állapotunk tükre. A nemzeté is félezer éve. Milyen kevésszer lélegezhettünk fel megnyugodva, biztos jövőben bízva! S mennyire vágyunk rá! Ha volt is egy kis nyugalmunk, nagy ritkán, milyen óvatlanok lettünk. Íme egy rossz álom, amely szerencsére szertefoszlott hamar, mint a pára a reggeli napsütésben.

A teremben furcsa emberek jelentek meg. Élükön egy idősebb könyvelő haladt, aki az egyik kezében egy portrét tartott, másikban kalapácsot, a szájában néhány szöget. Letette a szerszámot és a képet az asztalra, és székre állva lassan simogatni kezdte a fal felületét. Remélte, hogy a friss tapéta alatt kitapinthatja a szög helyét, amelyen valaha a Nagy Tanító képe függött. A többiek lélegzet-visszafojtva figyelték a műveletet. Alig volt szükség néhány percre, emberünk diadalittasan tekintett hátra: megvan! Bezsebelte az elismerő tekinteteket, majd szájából kivette az egyik szöget, és hegyét akkurátusan ráillesztette a meglelt pontra. Másik kezével sürgető mozdulattal kérte a kalapácsot, amit egy szakállas ifjú szolgálatkészen, nyelével előre a kezébe adott. A következő pillanatban a szög egyetlen ütésre becsusszant a lyukba, és a kép máris felkerült a pőre falra.

A Nagy Tervezőt ábrázolta, amint el- és lenéző mosollyal tekint a világra. Mindannyian kissé megilletődtek, volt, aki kihúzta magát, vigyázzállásba dermedt. Egy korosabb hölgynek átfutott az agyán, hogy énekelni kellene valamit, de aztán gyorsan elvetette a gondolatot, mert fogalma sem volt, milyen dal illene az alkalomhoz. Az Internacionálé ugrott be először, s a falon szemei előtt átsuhant néhány korábbi portré. Istenem! Brezsnyev elvtárs ha ezt megérhette volna! – sóhajtott fel, és rögtön össze is rezzent, megkönnyebbülve, hogy nem hangosan mondta ki a szavakat.

De nem volt idő a merengésre. Cselekedni kellett. Az ünnepélyes aktus után a csoport tagjai elhelyezkedtek a nagy tárgyalóasztal mellett, mindannyian az egyik oldalon. Heten voltak. A kalapácsos ember került középre, és ezzel felhatalmazva érezte magát, hogy a hivatal Demokratikus Igazoló Bizottságát (DIB) megalakítottnak nyilvánítsa. A kalapáccsal, mint egy bíró, koppintott az asztalon. Elmondta azt is, hogy a DIB független szervezet, amelynek tagjait az új kormányt alkotó pártok delegálták, felada­tait pedig mind az unió, mind a Nagy Tervező iránymutatásai alapján működő független társadalmi szervezetek jóváhagyták. Ez a feladat nem más, mint a hivatal összes dolgozójának beidézése a bizottság elé, abból a célból, hogy megállapítsák, az „elmúlt nyolcéves diktatúra” alatt hogyan viselkedtek. Demokratikusan-e, vagy reakciósan, együttműködve a diktatúra szerveivel.

Egy horpadt mellű fiatalember „Útmutatót” osztott ki. Fel is olvasta. Ebben szerepeltek a legfontosabb irányelvek. Ilyenek: miként viszonyult az illető az illegális bevándorláshoz? (Demokratikus elvárás: feltétel nélkül támogatni.); hogyan viszonyult az olyan avítt fogalmakhoz, mint nemzet, szuverenitás, vallás? (Demokratikus: eltörölni.); miként állt a határon túli magyarsághoz, általában a magyar kultúrához, nyelvhez? (Demokratikus: a multikulturalizmus jegyében meghaladni, megtagadni.); miként viszonyult az államokat és nemzeteket felszámoló Európai Egyesült Államokhoz? (Demokratikus: feltétel nélkül támogatni.); mi a véleménye a magyar oktatási egészségügyi, nyugdíjrendszerről? (Demokratikus álláspont: ez a világon a legelmaradottabb.); miként viszonyult a Városliget, a Várkert és a Várnegyed, a római-parti gát, a sportlétesítmények fejlesztéséhez és építéséhez? (Demokratikus: ellenezte, legszívesebben lebontatná.); hogyan viszonyult a családhoz, férfi-nő kapcsolathoz, egyáltalán a biológiai nemekhez? (Demokratikus: család idejétmúlt, követendő az azonos neműek házassága, egyedül üdvös a társadalmi nem.); melyik előadó koncertjén járt az utóbbi nyolc évben? (Demokratikus: Bródy János, Koncz Zsuzsa, Fesztivál Zenekar.) Ide valaki kézírással betoldotta: Figyelem! Ha a Nemzeti Színházba vagy az Új Színházba betette a lábát, semmiképpen sem igazolható!

Volt még egy kérdés. Így hangzott: „Hajlandó lenne az elmúlt nyolcéves diktatúra prominens képviselőivel szembeni számonkérésben aktívan – tanúként –, részt venni?” Itt a szemüveges fiatalember megjegyzést fűzött a szöveghez. „Ezt a kérdést nem kell mindenkinek feltenni, csak azoknak, akikről megbizonyosodtunk, hogy alkalmasak egy ilyen feladatra.”

A fiatalember és a portréakasztó elégedetten dőltek hátra. A töb­biek eddig csendben hallgattak. Most még nagyobb lett a csend. Néhányan feszengtek. Hárman, négyen is végiggondolták: mi is lesz, ha a szobatársuk, készséges beosztottjuk, segítőkész főnökük járul az Igazoló Bizottság elé, vagy azok a lányok, akikkel olyan jó volt évődni, akiknek jó volt udvarolni, s némelyiküknél még sikerrel is járni. Akik másként látták a dolgokat. Mások továbbra is ítélkezni akartak, számon kérni, meghurcolni. Hiszen ez volt az egyetlen programjuk.

„Vajon kik állították össze ezeket az irányelveket? – tette fel magában a kérdést a jogi osztályról egy előadó. És mikor? Ki keres itt Pelikán elvtársakat? Ez az egész igazolóbizottságosdi mintha már lejátszódott volna egyszer. Kommunista tempó volt. Nem is ismerem ezt a horpadtmellű mitugrászt. És ez az ősbolsi, aki most a Nagy Tervező képével jött. Francba az egésszel! Hiszen én magyar vagyok, feleségem van, és két gyermekem. Fogalmam sincs, mi az a gender. Az adócsökkentés is jól jött. Én csak elégedetlen voltam! Mint mindig. És mindenki. Utáltam az egészet. Nem így terveztem. Nem úgy alakult az életem, ahogy a vágyaimban szerepelt. Negyvenévesen előadó vagyok egy hivatal jogi osztályán. Zenész, író, sztárügyvéd, de legalábbis gazdag szerettem volna lenni. Nem éreztem magam szabadnak. Felelőst, ellenséget kerestem. A „hatalom”, az mindig alkalmas erre a szerepre. Ez is alkalmas volt. Legálisan elzavarni a „hatalmat”. Micsoda jó érzés volt! De most mik ezek az irányelvek? Meg ez a retusált fotó. Mi történik?”

Akkor felállt Frédi, akit okkult tudományáról ismertek, és hosszú fejtegetésbe kezdett arról, hogy nem szerencsés heten ülni egy asztalnál. Erre felélénkültek. Egyszerre beszéltek. Az elnöklő kalapácsos ember hiába próbálta túlkiabálni a társaságot. Végül apátiába esve, a székébe roskadt. Többen elhagyták a termet. A „párbeszédes” kollégáról mindenki tudta, hogy belső zse­bében „lapos” bújik meg, s bár eddig nem beszéltek, most a „jobbikos” utánament a mosdóba, hogy kérjen egy kortyot. Kapott, de ez volt a koalíció legmélyebb elvi tartalma. Tovább nem jutottak. Közben az „elempés” javaslatot tett, hogy elkerülendő a hetes számot –, a bizottság hívjon be még egy tagot. Heves vita kezdődött, hogy mely független szervezet delegálhassa a nyolcadikat. Az „egy momentumos” gyerek fejében megfordult, hogy az „Alien” lenne a legjobb, és ki is mondta. A „csak mi együtt” vénkisasszony „rezonált”, és javasolta, hogy hívják fel Sigourney Weawert. Szétesett a társaság. Valaki a portrét bámulva kikotyogta: az Alien már itt van! Az „emeszpés” és a „dékás” egymás mellett ülve verte az asztalt, de véletlenül sem egy ritmusra. Akkor esett le a falról a Nagy Tervező képe. Túl könnyen csusszant be az a szög, nem tarthatott tovább.

A káosz egyre nagyobb lett. Két órával a portré emlékezetes felszögelése után a Demokratikus Igazoló Bizottság (DIB) kimondta feloszlását. Mindenki hazament. A hivatal zárva maradt. A rádió bemondta, hogy Sigourney Weawer nem vállalja a magyar miniszterelnökséget. A hétpárti koalíció – más komoly jelölt nem lévén – fél év „kormányzás” után felbomlott. Új választásokat kellett kiírni. De a köztes idő megint éppen elég volt ahhoz, hogy az ország gazdasági, pénzügyi és erkölcsi állapota meginogjon.

Rossz álom ez, rémálom. Nem a jövő fátyla nyílt szét. Meg sem történt. De az álmokra figyelni kell!