Galsai DánielÉn, a megtört liberális

Talán a kultúra lehet az utolsó mentsvár: együtt rettegek majd Bródy János illegalitásban szervezett koncertjein a Papp László Sportarénában a többi tízezer néző mellett

Galsai Dániel – 2018.02.09. 01:03 –

A „coming out”-ok korát éljük. No, meg a „metoo”-két. Lassan minden haladó értelmiségi önvall, a társadalom, de főleg a férfiak által megalázott, trendi, szingli, gender, elnyomott kisebbség.

Most nyilván csalódást fogok okozni barátaimnak, olvasóimnak, de akkor is bevallom: megtörtem, de egyben meg is igazultam, holnaptól liberális leszek! Valószínűleg balliberális is – ha már lúd, ne legyen sovány –, jelenleg fiú volnék, de az is lehet, bár még nem döntöttem el, hogy talán lány leszek. Esetleg flamingó (Phoenicopterus roseus). Utóbbi nagyon vonz, olyan kecses állat.

Későn ébredtem, túl az ötödik X-en, így az a minimum, hogy kemény témával kezdjem a polgári – konzervatív – keresztény kurzus leleplezését. Ezért testhez álló témákkal indítok: a média- és kultúrterrorral. Máris letarolt, földbe döngölt, liberális értelmiségiként, immáron saját bőrömön érzem a rettenetet!

Már 168 órája töröm a fejem, miképpen lehetne élni a teljes elhallgattatásban, független nyilvánosság nélkül, 444-szer gondoltam végig, miképpen juthatna végre el minden megtévesztett, pálinkát vedelő mélymagyarhoz a Népszava. Ám ez a szűk egy hét kevés volt ahhoz, hogy megértsem azt az ördögi Kettős Mércét, ami a honi balliberálisokat sújtja, sehol a horizonton egy Európa Kávézó, ahol végre megpihenhetne a Nyugati Fényre áhítozó kirekesztett. Bevallom, elkeseredtem, de nem akartam ilyen hamar feladni a frissen kezdett nemes harcot. A tárgyszerű és objektív gazdasági történések felé fordultam, csak az éltetett, hogy miről szól a Heti Világgazdaság. De itt is falakba ütköztem, sehol nem leltem egy Alfahírt, a hiteles információk forrását és kezdetét, egyre inkább úgy éreztem, hogy a Magyar Nemzet felvilágosult polgárai talán már soha sem fogják megtudni, mi a Heti Válasz.

Talán csúnya ezt így kimondani, de tele lett a Hócipőm, és már minden gondolatom arról szólt, hogy a lelki megnyugvás alapja nem lehet más, csak az Élet és Irodalom. Ehhez azonban igazából közösségekre lenne szükség, mondjuk olyanokra, mint a Bitó-szalon Heller Ágnesékkal, klubokra, viszont én csak az RTL Klub-ot és a Klubrádiót leltem, melyekről nem tudtam megállapítani, hogy ordas kriptonácik-e, avagy felvilágosult szabadelvűek.

Szűk egy hét elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: a Gépnarancs bedarált minden független véleményt, a megmaradt civil szférát pedig – a nevéből következtettem – a Fidesz-bérenc Magyar Narancs.

Ilyen lelki állapotban az ember már csak próbálkozik, mint a kan kutya párzási időszakban, jön, ami jön. Egy igazi balliberális fékre és ellensúlyra vágytam, mondhatnám egy Hír Tv-re, de leginkább „a tévére”, amit akár rövidíthetnénk ATV-nek is. Ilyeneket azonban nem találtam a készülékemen, bár igaz, hogy az utóbbi időben vacakol a távkapcsolóm.

„Könnyedség, Galsai szabadelvű polgártárs, könnyedség!” – mondtam magamban, s ezért legott rákapcsolódtam a Sztárklikkre, hátha elandalodom valamelyik Való Világ-csibe romantikus szerelmi történetén. Erre mit látok? Lendvai Ildikó, Gréczy Zsolt, Vásárhelyi Mária, Juszt László blogjait – csupa-csupa pedigrés Orbán-gyűlölő. Ettől akár meg is nyugodhattam volna, ha nem ismerném Bacsó Péter A tanú című filmjét, melyben elhangzott a kulcsmondat: „Az a gyanús, ami nem gyanús!” Mivel azonban ismerem, engem már nem lehet könnyedén átverni, azonnal átláttam, hogy mindez csak a fideszes autokrácia és médiaterror alattomos trükkje.

Mit tehetek ezek után? Eleddig imádtam a sportot, de most már ugyebár – liberálissá megtért farkasként – utálni fogom. Esetleg a nálunk megrendezendő maccabi játékokra kimegyek, hogy lássam, mit támogatott több milliárd forinttal, a nyilasokkal kokettáló kormány. Még talán a kultúra lehet az utolsó mentsvár: együtt rettegek majd Bródy János teljes illegalitásban szervezett koncertjein a Papp László Sportarénában a többi tízezer néző mellett, olvasom Parti Nagy Lajos és Karafiáth Orsolya szamizdatban kiadott Orbán-ellenes pamflet­jeit, és, ha időm engedi, megnézem Nemes-Jeles László, Enyedi Ildikó sok száz millió állami forinttal támogatott filmjeit, és Alföldi Robika „krea­tív” István a király produkcióját. Mert ők legalább – halált megvető bátorsággal – felvették a pénzt, és utána elmerték mondani a világsajtónak, hogy milyen szar, lepusztult, balkáni diktatúrában élnek.

De közben mégis tudom, hogy nincs ez rendjén. Kellene egy fix pont, ahonnan Átlátszó a világ, egy Index, amely megmutatja, hogy igaz ember csak balra fordulhat, egy Face­book, ahol bátran kitehetném Orbán Viktort, amint éppen fejbe lőtték, milliónyi olvasónak… Új liberálisként végre ismét egy olyan országban szeretnék élni, ahol hiába nyer a jobboldal folyamatosan kétharmaddal, a médiában, kultúrában, kilencven százalék balliberális, ahogy ez a régi szép időkben volt.

Ám ez – ahogy a fentiekben vázoltam – még nagyon messze van.

Kérem híveimet, olvasóimat, felebarátaimat, segítsenek: hogy lehet egy ilyen ordas elnyomatásban túlélni a terrort?