Czakó GáborRommagyar

A Bach-huszárok nyelvünk természetét, önépítői rendjét is igyekeztek megsemmisíteni

Czakó Gábor – 2018.02.08. 02:20 –

A magyarság évszázadok óta vitatkozik népi és nyelvi eredetéről – különösen a Bach-korszak óta.
Az akkori hatóság kitalálta, hogy ilyen nyelv nincsen, finnugor van helyette. Egy kopasz, terméketlen finnugor ágacska, amiből ahogy eddig nem lett semmi, ezután sem fog se virágot, se gyümölcsöt hozni. Mindezt külön értelmiségi hadosztály, a Bach-huszárok osztaga fölügyeli névadó belügyminiszterük soha el nem avuló parancsára.

Az is bekerült a haditervbe, hogy a magyar minden szavát, nyelvtani elemét capcarázta valahonnan: finnektől, manysiktól, németekről, törököktől, még indiánoktól is. Tehát úgy van rendjén, hogy ezután se legyen, akkor sem, ha majd követi a létezők örök sorsát, s kimúlik az árnyékvilágból.
A nézetkülönbségek hol aludni látszanak, hol fölhorgadnak. Talán nincs még egy nyelv a világon, amelynek beszélői és szaktudósai oly távol állnának egymástól, miközben a hivatalos nyelvészet meg őskutatás vitaképtelen.

Nem tudhatjuk, honnan jött a magyar, de az biztos, hogy sok tekintetben egyedül áll nyelvtársai között. Szavai, sőt, hangjai bőségesek, és szükség szerint szaporodnak, így például nagyjából Szent István idején alakult ki gyé hangunk, amit korábban nem ismertünk. Hanem ekkor kellett, tehát lett. A magyar szavak úgy teremnek, mint a csalán az árokparton, vagy a csillagfény az égen. Szinte a semmiből. Vagy máshonnan? Éppenséggel a valamiből?

Nyelvünknek talán egyedülálló sajátossága, hogy nem bomlott érthetetlen nyelvjárásokra. Máig megértünk minden magyart. Julianus 1236-ban gond nélkül társalgott a négyszáz éve a Volga–Urál közt hagyott magyarokkal. Hasonlóra figyelt föl Galeotto Marzio (1427 (?)–1497) és Gyarmathy Sámuel (1751–1830) országjárásai során.

Valamennyien a szinte beláthatatlan méretű és szakadatlanul frissülő nyelv egészének közös birtokosai vagyunk. Nálunk iskolázatlan, sőt, írástudatlan emberekből is lettek jeles írók, gondoljunk a Fekete Bojtárra – azaz Sinka István pásztorra vagy Ámi Lajos meseköltőre.

A 19. század nyelvészóriásai: Keresztesi József szalacsi prédikátor, Gr. Teleki József, Kresznerics Ferenc sági plébános, a világ első kognitív szótárának megalkotója (1830–31), Czuczor Gergely bencés szerzetes, néprajztudós, költő, Vörösmarty Mihály, Fogarasi János jogtudós, zeneszerző és mások szívós munkával és nagy hozzáértéssel föltárták nyelvünk szerkezetét, szellemiségét, a gyökrendet, a magyar nyelv belső természetét és működését.

Az 1848–49-es szabadságharc bukásával együtt legnagyobb kincsünket, nyelvünk természetét, gondolkodását, önépítői rendjét is igyekeztek megsemmisíteni. Ezt a műveletet vezényelte Hunfalvy Pál, az Akadémiát megszállt Bach-huszárok óbestere. Mivel osztaga gyönge volt, ezért Németországból hozattak egy valóban tehetséges nyelvészt, Budenz Józsefet.

Mi az oka annak, ahogy manapság egyre inkább valami törmeléknyelven beszélünk?

„Emlékezetpolitikában sokat tudunk előre haladni.” És ha majd még többet, akkor az „a külvilág felé látható lesz.”

Tagi kör felé újabb lehetőséget biztosít – énekli a rádióban egy politikus. Nem a szó elejét hangsúlyozza, miért is tenné? Nem tanulta! Gondolkodó ember lehet, mivel sietve hozzáteszi: „Persze, hogy biztosítja-e, ahhoz a forrásbiztosítást nem tudjuk biztosítani. Mindenesetre előterjesztést teszünk a korosztály felé, s ez irányban áttekintjük a feladatokat…”

A példák sokasítása helyett azon kell elgondolkodnunk, hogy mi az oka a romlásnak, a nyelvi hülyülésnek?
Minálunk ugyanis nem a nyelv romlik, hanem az ember, aki a szájába került törmeléknyelv által képtelen megérteni önmagát. Márpedig nyilatkozói helyzetéből következik tanultsága vagy legalábbis iskolázottsága. Érettségi, főiskola, egyetem eredménye a romhalmaz.

És még valami, ami talán fontosabb a külső hatásoknál: önismeretünk, önművelésünk, magyarságtudatunk megzuhanása és folyamatos zavara.

A kérdés megoldása tehát alapvetően emberi – azaz a szó legszorosabb értelmében vett személyes és nemzeti alapkérdés. A romnyelv eltakarítása így legbensőbb ügyünk – az életünk.