Álarc és koszorú: dél a sötétségben

Eddig ismeretlen, a magyar szellemtörténet szempontjából fontos Hamvas Béla-esszét jelentetett meg az életművet gondozó Medio Kiadó

Péntek Orsolya – 2018.02.08. 01:52 –

Revelációértékű esszé látott napvilágot a Hamvas Béla-életműsorozatban, az Álarc és koszorú mellé pedig más, a mai élettapasztalataink tükrében meglepő írások kerültek a női emancipációról és az új világkorszakról.

Hamvas„Az ember lassan elfelejti a fogalmi gondolkozást: alakokban, szimbólumokban kezd látni” (Forrás: Medio Kiadó)
Noha még nem zárult le a Medio Kiadó Hamvas Béla-életműsorozata, nem sokan számítottak rá, hogy igazán súlyos mű még előkerülhet, ezért is meglepő a nemrég megjelent Álarc és koszorú. Az eddig ismeretlen címadó írás az életmű fontos darabjai közé tartozik, és ilyen értelemben még akkor is reveláció, ha beilleszthető a már megjelent Hamvas-esszék hatalmas szövetébe.

Csakúgy, mint a kötet további darabjai, így a Bergyajevet magyarázó és parafrazeáló Új középkor című esszé, amely nyilván szándékoltan került most egy kötetbe Az orosz emigráció történetfilozófiája című írással és a Vázlat egy apokaliptikus történetfilozófiához cíművel vagy a Bizánccal. Utóbbi a Hamvast ismerő olvasók számára is újdonság abból a szempontból, hogy az író kevés olyan esszéje közé tartozik, amely a hatalomtechnikát – és annak az alattvalók életére, valamint a történelemre gyakorolt hatását – boncolgatja, s Nagy Konstantin „becsvágyó gőgjének lelki atmoszférájától” a birodalom lelkületéig jutva el, majd azt ütköztetve a nyugati modellekkel sajátos történetfilozófiai síkra vezet.

Visszaugorva az elejére: az új válogatás egy, a harmincéves Nietzsche-jubileumra készült írással nyit, amelyet mintha csak folytatna az említett Bergyajev-esszé, a kötet egyik legerősebb írása, hiszen, ahogy Hamvas írja, Bergyajev történetfilozófiája teljesen érthetetlen Nietzsche nélkül. Csak míg Nietzsche megoldása a jelen kor krízisére – írja Hamvas – az Übermensch, Bachofené az új matriarchátus, addig Bergyajevé az új középkor, az új szakralitás kora. Hogy innentől Bergyajev idéződik meg, vagy Hamvas mélyíti és gondolja tovább Bergyajevet, azt nehéz lenne pontosan megfogni, annyi biztos, hogy most, 2018-ban olvasva azokat a mondatokat, amelyek szerint az új középkorban újra felemelkedik a történelem küszöbén háttérbe szorított női princípium, a jelen világfolyamatokat nézve legalábbis elgondolkodhatunk. A kifejezetten férfi-kultúra a világháborúban kimerült és megtört, írja Hamvas, aki ugyanakkor – 1932-ben! – figyelmeztet arra, hogy a jelen nőemancipáció tévút, mivel individualizmusa okán a „nőből férfit akar csinálni, és az ewig-weiblichét (az örök nőit – a szerk.) tagadja”.

Bergyajevről az 1933-ban négyszáz éve született Montaigne-ről szóló esszére, onnan pedig az Apokaliptikus történetfilozófiáról szóló írásra ugrunk, amelynek íve töredékessége ellenére összeáll, ismét visszatér benne Bergyajev és Merezskovszkij – aki, írja egy előbbi helyen Hamvas, hamarabb számolt be a tömegek lázadásáról, mint Ortega. Majd víziószerűen, akárha próféta szólna, zuhognak ránk a máról szóló mondatok: „Az igazság őrület. (…)Az idealizmus csalás. A nemesség ostobaság. (….) A hősök csalók. (…) Ezzel szemben (…) A rosszat elnevezték életfeltételnek, így származott a kor cégtáblája: »a szükséges rossz«. (…) Gazemberség mint ideál. Csirkefogás mint életcél. (…) Ne ütközzön meg senki. (…) Mindenki tudja, hogy így van. És aki nem vallja be, még ezen felül is hazudik.” Írja Hamvas a korról, amelyben élünk, amelyben az „igazság őrület”, és amelyben most oly szívesen idéznénk Unamuno és Hamvas Don Quijotéjét és az eredetit, Cervantesét. De minek. Ennek a kornak Don Quijote még az eddigi koroknál is nevetségesebb.

Mire a címadó Álarc és koszorúhoz érünk, a kötet szerkesztői által kijelölt úton, már a megfelelő gondolati körben vagyunk, hogy az új európai krízisről értesüljünk.

Hamvas szerint az új világtörténeti korszakban a prométheuszi életsorsot felváltja a dionüszoszi, amelynek kulcsfogalma az álarc. „Az ember lassan elfelejti – újra elfelejti, tehetjük hozzá a hamvasi gondolathoz – a fogalmi gondolkozást: képekben, alakokban, szimbólumokban kezd látni. Az álarc ilyen szimbólum, ami állandóan ott fog lebegni a dionysosi kultúrában élő ember fölött: a létnek és a nemlétnek ez az összenőtt arca” – írja.

Amikor azonban – akárcsak a középkorban és vélhetően a bergyajevi új középkorban is – ismét a szimbólum áll majd rendelkezésre mint a világról való beszéd eszköze, eszköztelenné válik a fogalmi gondolkodó, hiszen, ahogy az író is megállapítja, a szimbólumokban való gondolkodás a határokat feloldja, és a szimbólum jelentése folyamatosan változik. (Valójában a fogalomé is folyamatosan változik, de ez olyan nyelvfilozófiai vagy más nézetből buddhista filozófiai kérdés, ami messzire vezet.)

Hamvas a már meglévő dionüszoszi izolált körök lassú összeéréséig jut el, innen, nem meglepő módon újra Nietzschéig, majd a háború és béke mint életfeltétel összehasonlításáig. Itt csak csendesen jegyezzük meg, hogy az író, aki előbb még a női princípium szükségszerű erősödéséről ír, itt régi reflexszel férfi divinális történetben gondolkodik, magától értedődő természetességgel, holott ha kilépne abból, megkérdőjeleződne a háború szükségszerűsége.

A záró fejezetben, az Új arisztokráciában az individuum változásáról az új individuumon és ephéboszon, a görög ifjún keresztül jut az idillig, mint életmegoldásig: ahogy írja, „a sors legmagasabb megoldása, amikor e forrásban, az emberi szenvedély tüzén a szükségszerűség megolvad, a világ keménysége megenyhül, vadsága megszelídül és mosolyog: az idill”.

A „felragyogó Délben megnyíló örökről” Hamvas tudta a legtöbbet – biztosan hihetünk neki, ugyanis akkor adott róla hírt, amikor eddig a legfeketébb volt a sötétség a magyar táj felett.

Az Ars poetica, a Természettudományos mitológia vagy A magány szociológiája inkább már csak árnyalja a fő esszét: váratlanul sűrű, az egész oeuvre-t tekintve is fajsúlyos kötet az Álarc és koszorú, amely nélkül nem lehetne teljes az életmű.