Csoportos emigrálás a forradalom után

Az 1956-ban Kanadába távozó soproniak a mai napig tartják egymással a kapcsolatot, Vancouverben megjelenő folyóiratukban adnak hírt magukról, és évente találkoznak

Kő András – 2018.01.31. 00:30 –

Minden bizonnyal egyedülálló, ami 1956-ban Sopronban, a forradalom leverése után történt. Az egyetem erdőmérnöki karának hallgatói ugyanis – jó néhány tanárukkal és családtagjukkal együtt – elhagyták hazájukat, és emigráltak. A csoportos kivándorlásra nincs hasonló példa az idő tájt Magyarországon. Ráadásul a fiatalok úgy döntöttek, hogy amennyiben lehetőségük adódik, együtt is maradnak. Amikor hajójuk 1956. december 31-én már az Atlanti-óceán habjait szelte, kétszáz soproni tartózkodott a fedélzeten.

1956 20180131 Míg a fővárosban súlyos harcok folytak, Sopronban nem folyt vér (Fotó: MH)

Az erdőmérnöki kar jogelődjét, a Bányatiszti Iskolát III. Károly alapította 1735-ben Selmecbányán, amelyet Mária Terézia 1762-ben akadémiai rangra emelt. Az intézmény neve 1904-ben Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főiskolára változott. Miután Selmecbánya 1919-ben a megalakuló Csehszlovákiához került, a főiskola Sopronba települt át. Az önálló Erdőmérnöki Főiskola 1952-ben jött létre.

– Mi megőriztük a selmecbányai örökséget és szellemet – emlékezett a ma nyolcvanegy éves, Svájcban élő Komlóssy József, aki 1956-ban másodéves erdőmérnök hallgató volt. – Az egyetem tízparancsolatában az állt, hogy az elsőéves baleknek (alsó évesnek) választania kellett a felsőbb évfolyamokból firmát (felső évest) magának, aki gondoskodott róla; bevezette a polgári társasági életbe, elmagyarázta, hogyan kell viselkednie, vizsgáznia, és ha rajzolnia kellett, odaadta a körzőkészletét. Egyértelmű volt, hogy a baleknek kuss!; a balek a firmáknak előre köszönt, nem lehetett konfidens, és a firmák asztalához csak engedéllyel ülhetett le. Ezt a megkülönböztetést a kommunisták megalázónak tartották, én azonban ellenkezőképpen fogtam fel. Nagyapám bátyja Selmecbányán végzett, és az ő példája is igazolja, hogy az Akadémián társadalmi kiegyenlítésnek voltunk a tanúi. A hallgatókat tudniillik nem kiválogatták, hanem akik képességük és elhivatásuk szerint ide jelentkeztek, föl is vették. Voltak közöttük nagyon egyszerű származású gazdagyerekek, és voltak a legfelsőbb osztályhoz tartozók is, olyannyira, hogy például a bajor királyi herceg fia, Alias Zerge is Sopronban végzett. Ha valakit az Akadémia polgárává fogadott, megszűntek a társadalmi különbségek. Ez engem a mai napig meghat és lelkesít.

Ennek a szellemnek tudható be, hogy az emigráló hallgatók együtt akartak maradni. De ne szaladjunk előre.

Az 1956-os forradalom lázba hozta a főiskola hallgatóit is. Amire a mai napig büszkék: Sopronban nem folyt vér. Senkit nem bántottak fizikailag. A rendőrparancsnok is látszólag átállt. Amikor a szovjet emlékművet a munkások lehúzták, ő már nem volt a helyszínen. A pártbizottságot lefegyverezték.
komlossyKomlóssy Józsefet többször kitüntették (Fotó: MH)
Komlóssy József a forradalmi napok alatt rendszeresen járt kocsikísérőként Budapestre. A Nyugatról érkező gyógyszereket és kötszereket szállították a kórházak részére. Október 26-án a Móricz Zsigmond körtéren, az akkori Népbüféből, azaz a „Lordok házából” Hudson gépkocsijuk két sorozat ávós tüzet kapott, és csak a szerencsének tudható be, hogy sikerült elmenekülniük. Utoljára november 4-ére virradó éjjel hagyták el a fővárost, és indultak vissza Sopronba. Ott értesültek a második szovjet intervencióról.

Amit Komlóssy József ezután elmondott, az úgynevezett kamarásától, azaz Borsodi Ferenc szobatársától hallotta, aki részese volt az eseményeknek. Ha nem úgy történt, ahogy Borsodi elmesélte, akkor ő nem mondott igazat, de ez nem valószínű – tette hozzá Komlóssy.

– Ha valaki ránéz Magyarország térképére, láthatja, hogy Kópházánál az országhatár olyan, mint egy madár nyaka. A felsőévesek a Fertődről szerzett 76 milliméteres páncéltörő lövegekkel elzárták a „madárnyakat”. Megjegyzem, hogy mi heti három órában katonai kiképzést is kaptunk, a nyári gyakorlatunkat pedig Kecskeméten, a tüzéreknél végeztük. A főiskola elvégzése után tüzértisztek lehettünk volna. A 4-ére virradó éjjel a Farkas nevű százados, aki a honvédelmi tanszék parancsnoka volt, megjelent a helyszínen, ellenőrizendő a lövegeket. De még akkor éjjel eltűnt. November 4-én reggel az orosz páncélos ék megközelítette a főiskolás hadállást. A firmák tüzet vezényeltek, a lövegek azonban nem sültek el. Utólag kiderült, hogy Farkas százados az éjszaka folyamán kiszedte az ütőszegeket… Közben a szovjet páncélosok dübörögtek feléjük. Ebben a kényszerhelyzetben a diákok a megadást választották, és hárman, Borsodi Ferenc, az orosztanár és Réty Sándor, egy kárpátaljai srác, aki jól beszélt oroszul, fehér ronggyal kimentek az oroszok elé. Az élpáncélos megállt, és Farkas százados bújt elő a tornyából, sapkáján vörös csillaggal. Becsmérlő szavait követően visszahúzódott, majd a páncélosegység ukrán parancsnoka ékes orosz nyelven azt mondta: „Az én családom Kijevben van. Tudom, hogy maguk miért harcolnak, de azt a parancsot kaptam, hogy foglaljam el Sopront. Kapnak harminc percet, tűnje- ­nek el!”

A hallgatók elmenekültek, az oroszok pedig bevonultak Sopronba. Még a fenti intermezzo előtt Komlóssy József is visszaérkezett a városba, és az évfolyam két szakasza katonás rendben felsorakozott a kémiaépület mögött. Egy magyar főhadnagy – akit állítólag később kivégeztek – önként jelentkezőket kért, akik hajlandók Fertődre menni lőszerért. A hatvan diákból kettő lépett ki: egyikük Komlóssy József volt. Föl a ponyvás teherautóra, és irány Fertőd. Még alig kezdték el a lőszeresládák rakodását, amikor üvölteni kezdtek az emberek: „Az istenért, meneküljetek, itt vannak a ruszkik!” Azok a csapattestek, amelyek útban voltak a „madárnyak” felé. Egy ugrással fel a teherautóra, a lőszeres ládák közé. Az oroszok olyan magasságban lőttek, hogy ha az autó tele lett volna szabályosan ülő emberekkel, derékba kapja őket a sorozat. Ha egyetlen lövés is eltalálja valamelyik ládát, a két önkéntes meghal.

Komlóssy József másodszor maradt életben. A soproni Lövér Hotel előtt akkor már gyülekezett egy ötven-hatvan tagú társaság, amely elhatározta, hogy elhagyja az országot. Sok idő nem volt a döntésre. Irány az országhatárt jelentő Muck kilátó. Komlóssy József szónokolt. Elmondta, hogy nem a jobblétért mondanak búcsút Magyarországnak, hanem azért, hogy barátokat szerezzenek és fegyverekhez jussanak.

Az első ausztriai faluban éppen szüreti mulatságot tartottak, ahol szeretettel fogadták a betoppanókat. Később négy autóbuszba pakolták be a főiskolásokat, miközben a fegyvereket le kellett adniuk. A társaság nagyobbik része ekkor már úgy döntött, hogy nem tér vissza Magyarországra. De azt is elhatározták, hogy együtt maradnak! Csakhogy a különböző európai országok nem tudták garantálni, hogy ennyi embert egy csoportban befogadnak. Ekkor jelentkezett Kanada, amelynek egyik politikusa, Jack Pickersgill is átjött Ausztriába, és vállalta, hogy menedéket adnak kétszáz magyarnak, beleértve a tanárokat, a tanársegédeket és a családtagokat.

– Voltak azonban olyanok, akik Európában akartak maradni – folytatta Komlóssy József. – Én is Svájcot céloztam meg, de az utolsó éjjel történt valami, ami megváltoztatta az elképzelésemet. Tóth Géza barátom, a kamarásom, akinek Horthy idejében vadászmester volt az édesapja – mellesleg az én apám is élt-halt a vadászatért – azt mondta: „Ha elmész Svájcba, hogyan lövünk mi grizzlymedvét?” Ez a mondat eldöntötte a sorsomat. „Hát akkor mégis Kanadába megyek!” – jelentettem ki, és Gézával tartottam. Manapság ez már nevetségesen hangzik, de akkor nem volt az.

Ausztriából vonattal mentek Le Havre kikötőjébe, ahonnan Kanada „zászlóshajója”, az Empress of Britain fedélzetén keltek át az Atlanti-óceánon. Amikor elhagyták Írország partjait, a viharban tengeribetegek lettek, jóllehet a hajón keleti kényelemben részesültek. Az átkelés egy hétig tartott. Meglepte őket, hogy New Brunswickban a hőmérő higanyszála mínusz húsz fok alá süllyedt. Amíg vonatuk áthaladt a végtelennek tűnő prérin, a tartományok fővárosaiban megünnepelték őket.

Vancouverbe érkezésük után, tavasszal nekiálltak munkahelyeket szerezni. Komlóssy József negyvenöt társával a British Columbia Erdőfelügyelőséghez jelentkezett. Hamarosan elkezdték az egyetemet is, és három év elteltével, 1960-ban, húszan kaptak diplomát a University of British Columbián. Az első évi munkájukkal betették a lábukat az ajtó és a küszöb közé, a második és a harmadik nyári helytállásukkal nyitották ki az ajtót ahhoz, hogy az erdőmérnöki diploma megszerzése után megfelelő álláshoz jussanak.

– Összetartottunk – mondta Komlóssy József. – Ha valamelyikünknek sikerült bekerülnie egy munkahelyre, előbb-utóbb vitte magával az arra érdemes másik sopronit. A selmeci-soproni szellemiség a mai napig él bennünk, amelyet így jellemezhetnék: hazaszeretet, szakmaszeretet, bajtársiasság. Ami egyedülálló, s amire büszkék lehetünk: az európai értelemben vett gyakorlati erdőművelést, a klasszikus erdőgazdálkodást mi – az 1957-ben az Újvilágban otthonra talált egykori soproni főiskola hallgatói és tanárai – honosítottuk meg Brit Columbiában, de Kanada-szerte is. Sopron neve fogalom, márka a juharlevelesek országában. Közülünk majdnem háromszor annyian szereztek nagyobb képesítést, mint a párhuzamos évfolyamok – az angolt anyanyelvi szinten beszélő – hallgatói. A mai napig a Vancouverben megjelenő Kapocs című folyóiratunk hasábjain adunk hírt önmagunkról, és évente egyszer a Vancouver-szigeten, Nanaimón találkozunk. A még élők.

Komlóssy József 1962 után útépítő mérnökként Svájcban telepedett le, s azóta hol ott, hol Magyarországon él. De egész életét a nemzeti kisebbségek – különösen pedig az erdélyi kisebbség – sorsának szenteli. Nem véletlenül hívják „az autonómia apostolának”. Munkáját 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, a Gábor Áron-díjjal ismerték el, majd a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetésben részesült. Az erdélyi kisebbségek jogaiért folytatott küzdelme külön fejezet.

– Édesanyám révén lófő székely családból származom – mondta. – Ditrói-Puskás vagyok. Gyergyóditró az a helység, ahol őseim voltak a kegyurak, és vármegyei hivatalokat töltöttek be. Dédapám történetesen királybíró volt. Ditró kistemplomában, a mellékoltár fölött látható az armálisunk, amelyet Mária Teréziától kaptunk. A lófő tisztség létrehozása Mátyás királyhoz köthető. A székelység egyik társadalmi rétege volt a közép- és újkorban. A lófőséget II. Rákóczi György erdélyi fejedelem adományozta. A Komlóssy család a nemességét éppen hatszáz éve, 1418. április 4-én, Zsigmond királytól kapta. Két évvel ezelőtt nagy megtiszteltetés ért: Gyergyóditró díszpolgára lettem. A kitüntetés alkalmával azt mondtam: Ditrói-Puskás Kálmán unokája elment, de most hazatért. Nekem a származásom meghatározó az életemben. Kötelességem a segítés. Ezzel tartozom a családomnak, a nemzetemnek. És ez nem üres szó. Egy élet munkájával bizonyítottam – sokan tanúk rá –, hogy csak ezért élek! Nem ebből élek, mint a mai politikusok jó része, hanem azért élek, hogy a népemet szolgáljam. A szolgálat pedig kötelezettség. Engem erre köteleznek azok, akik előttem jártak.