Egy évszázados élet csillagórái

Kétszáz éve született Görgei Artúr, az 1848–49-es magyar szabadságharc legjobb hadvezére

Hermann Róbert – 2018.01.30. 03:05 –

Móricz Zsigmond „élő vértanúnak” nevezte Görgei Artúrt, s tény, hogy 1849 utáni életben maradásával rosszabb sors jutott neki, mintha kivégezték volna. Az árulási vádról azóta kiderült, hogy a politikai manipuláció és a nemzeti naivitás sajátos keveréke volt csupán, nem a tények által megalapozott állítás. Pedig Görgei nem a magyar szabadságharc árulója, hanem legjobb hadvezére volt. Olyan katona, amilyet Hadik András óta és azóta sem hordott hátán ez a föld.

Görgey_ArtúrA zseniális fővezér. Barabás Miklós litográfiája (Forrás: Wikipedia)
Görgei Artúr 1818. január 30-án született a Szepes vármegyei Toporcon, a Felvidék egyik legrégibb nemesi családjában. Tanulmányait a késmárki evangélikus líceumban kezdte. Tizennégy évesen hadapródként került a cs. kir. hadseregbe, majd a tullni utászkari iskolában tanult, 1837 és 1842 között a bécsi Magyar Királyi Nemesi Testőrségben szolgált, majd főhadnagyi rangban a 12. (Nádor) huszárezredhez került. Rangjának megtartásával 1845-ben kilépett a cs. kir. hadseregből.

Prágában a Károly Egyetemen kémiai tanulmányokat folytatott, doktori értekezését a kókuszdió illóolajairól írta. Ő volt a nemzetközi szakirodalomban az első jegyzett magyar kémikus, akinek munkájára még a 20. század elején is hivatkoztak. Harmincévesen, 1848 márciusában megnősült, egy Adèle Aubouin nevű francia nevelőnőt vett el feleségül, ezt követően hazatért Magyarországra. Először a pesti egyetem kémiai tanszékének vezetését szerette volna megszerezni, de Eötvös József báró, vallás- és közoktatásügyi miniszter visszautasította. Ezután jelentkezett a frissen szerveződő honvédségbe.

Az első sikerek

Görgeit 1848. június 13-án kinevezték a Győrben szerveződő 5. honvédzászlóalj századosává, ahol alig egy hónapig maradt; ez az idő arra volt elegendő, hogy felelevenítse gyalogsági ismereteit. A nyár folyamán lőszerbeszerzési és -gyártási tárgyalásokat folytatott Bécsújhelyen és Prágában, előkészített egy szerződést lőkupak és gyutacs szállításáról, majd hazatérését követően kidolgozta egy magyar lőkupak- és gyutacsgyár terveit. Augusz­tus második felében a hadügyminisztériumban szolgált, s volt huszártiszttársával, Ivánka Imrével együtt dolgozta ki az újabb önkéntes alakulatok, az önkéntes mozgó nemzetőrség felállításának és szervezésének tervét. Augusztus 27-én a tiszáninneni önkéntes mozgó nemzetőrség szolnoki táborának parancsnokává nevezték ki, egyben előléptették honvéd őrnaggyá. Bő három hetet töltött Szolnokon, ahol a hadseregszervezés „aprómunkájával”, a kiképzés, felszerelés, ellátás, élelmezés, szállítás rejtelmeivel ismerkedett meg.

A hónap végén gróf Batthyány Lajos miniszterelnök önkénteseivel együtt a fővárosba rendelte, és szeptember 24-én a Csepel-sziget, majd a kelet-dunántúli népfelkelés parancsnokává nevezte ki. E minőségében a Szlavóniából betört, Karl Roth vezérőrnagy vezette horvát hadosztály elleni hadműveletet irányította. Noha önálló ténykedése alig egy hétig tartott, így is fontos szerepet játszott Roth hadosztályának október 7-i fegyverletételében. Ez volt a szabadságharc méreteit tekintve legnagyobb győzelme: több mint kilencezer ellenséges katonát sikerült kikapcsolni a további hadműveletekből.
Október 7-én Görgeit ezredessé, 11-én vezérőrnaggyá léptették elő, ám ez utóbbi kinevezést nem hozták nyilvánosságra. A lajtai tábor dandárparancsnokaként kisebb sikereket aratott, s az október 30-i schwechati csatában ő vezette az elővédi dandárt. A csata után a táborban lévő Kossuth nyilvánosságra hozta tábornoki kinevezését, s november 1-jén kinevezte a feldunai hadtest parancsnokává. Öt hónap leforgása alatt lett századparancsnokból hadseregparancsnok – júniusban még 120-150 ember, november elején 25-30 ezer fő volt a keze alatt úgy, hogy igazán komoly harci tapasztalatai nem voltak.

A Windisch-Grätz tábornagy vezette cs. kir. csapatok december közepi támadása után előbb Győrig, majd Pest-Budáig vonult vissza. Ez volt az első önálló hadjárata, amelyben komoly sikert nem aratott, ugyanakkor nem szenvedett nagyobb vereséget sem. Miután tábornoktársa, Perczel Mór december 30-án súlyos vereséget szenvedett Mórnál, a kormányzat pedig áttelepült Debrecenbe, a magyar hadsereg vezetői 1849. január 2-án haditanácsot tartottak a fővárosban. Itt úgy döntöttek, hogy Görgei hadtestté leolvadt serege nem a Tisza vonalára vonul vissza, hanem észak felé tartva, megpróbálja elvonni az ellenséges főerőket a Tisza-vonal elleni támadástól. A terv kockázatos volt, de sikerült: Görgei 1849. január 5. és február 6. között a téli hadjáratban hetekre lekötötte a cs. kir. főerőket, majd a bányavárosokon és a Szepességen átvonulva, Guyon branyiszkói győzelme után egyesült a többi magyar hadtesttel. A hadjáratban már hadtestparancsnokként vett részt, s a fő cél, az ellenség elvonása és lekötése sikerült.

A lengyel Henryk Dembinski altábornagy fővezéri kinevezését követően Görgei is az ő alárendeltségébe került, s részt vett a február 26–27-i kápolnai csatában, előbb a bal-, majd a jobbszárnyat vezényelte. Március 3-án Tiszafüreden Szemere Bertalan főkormánybiztos a tisztikar kívánságára a leváltott Dembinski helyére őt nevezte ki a fősereg ideiglenes fővezérévé. Ezt a pozíciót azonban csak március 8-ig töltötte be, amikor Kossuth Vetter Antal altábornagyot nevezte ki e pozícióba. Vetter fővezérsége során szintén önálló megbízást kapott: Tokajnál átkelve Miskolc környékére kellett előnyomulnia, s így magára vonnia az ellenséges főerők figyelmét.

A pálya csúcsán

Miután Vetter megbetegedett, március 30-án Kossuth Görgeit nevezte ki ideiglenes fővezérré. A tavaszi hadjárat hat összecsapásában (Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom) előbb a főváros alá szorította vissza a cs. kir. fősereget, majd a főváros és az ország nagy részének kiürítésére kényszerítette. Ez volt stratégiai és taktikai szempontból is a legsikeresebb hadjárata. Nemcsak azt érte el, hogy létszámban kisebb és minőségileg gyengébb erőkkel egy hónap leforgása alatt a Tiszától a Vág, illetve a Rába vonalára nyomta vissza a császári királyi főerőket, de a hadjárat nagy összecsapásait mind a honvédsereg nyerte meg. Görgei személyesen vezette két csatában, Isaszegnél április 6-án és Komáromnál április 26-án a csapatait, s gyorsan reagált a kialakult válsághelyzetekre is.

Április 15-én Kossuth neki ajánlotta fel a hadügyminiszteri tárcát, amit Görgei május 1-jén elfogadott. Május 4. és 21. között megostromolta és bevette Buda várát. Ez volt a szabadságharc legrövidebb ideig tartó magyar ostromművelete, amelynek során az ellenség a legjelentősebb anyagi veszteséget szenvedte el. A siker ízét azonban megkeserítették a készülő orosz beavatkozásról érkező hírek.

Júniusban több ízben személyesen vezette a hadügyminisztériumot, de a két feladat, a fővezérség és a hadügyminiszterség együttes betöltése meghaladta Görgei energiáit. Június 20–21-én Perednél támadást indított a Vág mentén felálló cs. kir. csapatok ellen, de egy beérkező orosz hadosztály, illetve az egyik magyar hadtest tétlensége miatt a támadás sikertelen maradt. Ezután azt javasolta a kormánynak, hogy a fősereget Komáromnál összpontosítsák, s az orosz főerők beérkezése előtt indítsanak döntő támadást az osztrákok ellen. A kormány el is fogadta a tervet, de négy nap múlva, a cs. kir. fősereg június 28-i győri áttörését követően, Görgei távollétében a Tisza–Maros-szögi összpontosítás mellett döntött, s Görgeit a seregével való levonulásra utasította. Görgei ezt megígérte, de ezzel kapcsolatos üzenete előbb ért a fővárosba, mint egy ugyanazon a napon kelt levele, amelyben még a komáromi összpontosítás mellett érvelt. Kossuth ezért július 1-jén leváltotta őt a fővezérségről, de végül meghagyta a fősereg parancsnokának. Július 4-én Görgei lemondott a hadügyminiszteri posztról is.

Közben július 2-án a komáromi csatában súlyosan megsebesült: egy gránátszilánk az agyvelejéig felhasította a koponyáját. Maga a csata élete egyik legnagyobb teljesítménye volt: a támadó cs. kir. fősereget létszámban kisebb erőivel minden ponton visszaverte. Sebesülése miatt napokig élet és halál között lebegett, de szervezete végül győzött. Miután július 11-én Klapka tábornok sikertelenül próbált meg áttörni a cs. kir. főseregen, a feldunai hadsereg Görgei vezetésével Duna bal partján indult Szeged felé. Július 15-én Vácnál beleütközött Paszkevics tábornagy orosz csapataiba. Görgei azt a jelentést kapta, hogy a várostól délre és délkeletre az orosz hadsereg főoszlopa állomásozik, ezért elhatározta, hogy nem erőlteti az áttörést, hanem kitér az orosz fősereg elől, s egy északi kerülővel próbálja meg elérni Miskolcot, majd onnan a Tiszát.

A nyári hadjárat volt Görgei hadvezéri pályájának csúcspontja. Szinte a reménytelenre vállalkozott: a hadászati külső vonalon mozogva próbálta megkerülni a többszörös túlerőben lévő ellenséges hadsereget, saját erőinek négyszeresét, az orosz–osztrák intervenciós erők egyharmadát. Amikor pedig helyzete veszélyessé vált, irtózatos gyalogmenetekkel megelőzte a bekerítő orosz csapatokat, s megindult az összpontosítás új helyszíne, Arad felé. Az egy hónapos hadjárat alatt a feldunai hadsereg nyolc ütközetet vívott, s ebből csupán egyet veszített el.

Az Aradra érkező Görgei mögött az orosz fősereg többnapi járóföldre lemaradt. Ha a Dembinski altábornagy vezette déli fősereg a kormány utasításai ellenére nem Temesvár, hanem Arad felé vonul vissza, az így egyesíthető magyar hadsereg a siker reményében szállhatott volna szembe Haynau táborszernagy cs. kir. főseregével.

Augusztus 9-én, Görgei Aradra érkezésének napján a Dembinski helyett a fővezérséget átvevő Bem altábornagy Temesvárnál csatába bocsátkozott. Az összecsapás vereséggel végződött, a csatát követő visszavonulás során a déli fősereg csaknem teljesen felbomlott. Az összpontosítás s egy utolsó, Haynau feletti győzelem lehetősége ezzel odaveszett.

Görgei feldunai hadseregét északról és délről egyaránt túlerőben lévő ellenséges csoportosítások fenyegették. A seregnek egy csatára elegendő lőszere sem volt. Az orosz fővezérség már a temesvári vereség előtt is csak a feltétel nélküli megadásról volt hajlandó tárgyalni. Az osztrákok előtti fegyverletétel, Julius Haynau császári fővezér addigi magatartása miatt, szóba sem jöhetett. A temesvári vereség hírének vétele előtt a magyar minisztertanács tagjai is úgy határoztak, hogy az oroszok tárgyalási vagy közvetítési készségének hiánya esetén az egyetlen megoldás az oroszok előtti fegyverletétel. A temesvári vereség hírét véve Kossuth augusztus 11-én Görgeit nevezte ki fővezérré, majd a katonai és polgári teljhatalom birtokosává.

Az út vége

Görgei ezek után haditanácsra hívta össze tisztjeit, s közölte velük: a további ellenállásnak nincs értelme, ezért az oroszok előtti fegyverletételt javasolja. Ezután a határozathozatal idejére elhagyta a termet, s a haditanács két tiszt kivételével az oroszok előtti fegyverletételre szavazott. Görgei augusztus 13-án hadseregével a szőlősi mezőn letette a fegyvert az oroszok előtt. A tábornok abban reménykedett, hogy az orosz hadsereg biztosítani fogja a magukat megadók életét. Miklós cár követelésére augusztus 22-én (egyedül ő) amnesztiát kapott Ferenc József császártól, s a karinthiai Klagenfurtba száműzték.

Miután az osztrák kormány minden megélhetési forrásától megfosztotta, 1854. augusztus elején havi járulékért folyamodott, amelyet szeptember 6-ától kezdve kapott meg. 1867 februárjában, majd május 8-án emlékiratokat írt Deák Ferenc számára a magyar haderő reformjáról. Ebben az évben tette közzé Gazdátlan levelek című munkáját is. Először 1867. július 20-án tért haza. Előbb különböző munkákat vállalt, majd 1884-től a Tisza-kormánytól kapott altábornagyi nyugdíjból élt. Az év május 30-án kétszázhét volt honvéd nyilatkozatban jelentette ki, hogy – a közvéleménnyel szemben – nem tartja Görgeit árulónak. Élete hátralévő éveit Visegrádon, illetve Budapesten magányban töltötte, s 1916. május 21-én, Buda visszavételének hatvanhetedik évfordulóján, 98 éves korában halt meg Pesten.

A szerző egyetemi tanár, a VERITAS Történetkutató Intézet kutatócsoport-vezetője