A hadparancs

Jány vezérezredes azonban nem a saját feje után ment, vérbeli katonaként a Szolgálati és a Harcászati szabályzat vonatkozó pontjai szerint járt el, ezeket a tisztikar többsége Bibliaként forgatta és tartotta be rendelkezéseit

Babucs Zoltán – 2018.01.25. 02:54 –

A szovjet 40. hadsereg urivi és scsucsjei áttörése után kezdetét vette a magyar 2. hadsereg hetekig tartó, súlyos harcokkal és még nagyobb veszteségekkel járó visszavonulása a Don partjától. Hitler 1943. január 22-én engedélyezte, hogy a magyar csapatok kiváljanak az arcvonalból, és hátsó körzetekben gyülekezhessenek. Két nappal később született meg az a hadseregparancs, amely még ma is vitákat kavar.

MunkaszolgálatosokMunkaszolgálatosok 1943 januárjának első napjaiban (Forrás: Tóth László gyűjteménye)
„A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés – esküjéhez és kötelességéhez hű – ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott. Állá­sainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét meg tette. Ez nem szégyen. Ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszített fejnélküli gyáva menekülés, mit látnom kellett, miért most a szövetséges német hadsereg és az otthon mélységesen megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.” Ezzel kezdődik vitéz Jány Gusztáv vezérezredes 1943. január 24-én keltezett hadparancsa, amelynek ódiuma a mai napig beárnyékolja a magyar 2. hadsereg 1943. januári visszavonulásának históriáját. Ezen hadparancs kapóra jött az 1989 előtti hazai történetírásnak, hiszen Jány „hóhértevékenységét”, valamint a magyar 2. hadsereg személyi állományának értelmetlen feláldozását ebben látta bizonyítottnak. A több évtizedig tartó agymosásnak az lett az eredménye, hogy manapság, amikor január 12-én honvédeink doni visszavonulásának kezdetéről emlékezünk meg, sokan a Jány-féle hadparancs alapján vonják meg a 2. hadsereg működésének eredményét, pedig ez a „doni” hadsereg kálváriájának egyik stációja volt csupán.

Torz objektivitás
2.-hadseregA magyar 2. hadsereg részei átvonulóban Nyezsin városán, 1943. február elején (Forrás: A szerző archívuma)
A nemzeti köntösbe burkolózó, de valójában a magyarságot ostorozó történészek – itt nem a valódi konzervatívokra, hanem a mamelukokra gondolok – a mai napig idézik a hírhedtté vált sorokat, de jó szokásukhoz híven, mai tudásunk alapján igyekeznek bemutatni az akkori eseményeket, miáltal objektivitásuk jelentősen torzul, és kijelentéseik okoskodásnak minősülnek.

A magyar 2. hadsereg parancsnoka 1943 januárjának derekára a reá nehezedő felelősség súlyától összeroppant, amelyre Zsigmondi László vezérkari ezredes így emlékezett: „Ama válságos napokban és órákban, amikor a csapatkötelékek megbomlása, a kikényszerített, helyenként menekülésszerű visszavonulás, a vereség tudata világossá vált, Jány vezérezredest súlyos lelki megrázkódtatás érte, olyannyira, hogy a hősi halál keresése által akart a reá nehezedő súlyos morális és lelki tehertől szabadulni. De még ebben a lesujtó lelki állapotban is sokszorozott erővel és eréllyel vezette a hadsereget. A hadseregparancsnok kiváló katonai és emberi erényei, vezetési képességei a nagyon súlyos körülmények között sajnos nem tudták a 2. hadsereg sorsát jóra fordítani. (…) A hadseregparancsnok örlődött a föltétlen engedelmesség és csapatai megóvásának kötelezettsége között. Engedelmeskedni a legfelsőbb hadúr és Hitler parancsának, avagy mindkettőt félretéve parancsszegővé válni, de ezáltal minél több magyar életet megmenteni. Jány Gusztáv a föltétlen engedelmességet választotta és ez lett a tragédiája. (…) Ez a súlyos lelki krízis adta kezébe a tollat, amellyel megírta kárhozatos hadseregparancsát.”

Jány vezérezredes azonban nem a saját feje után ment, hanem vérbeli katonaként a Szolgálati és a Harcászati szabályzat vonatkozó pontjai szerint járt el, ezeket a tisztikar döntő többsége Bibliaként forgatta és tartotta be azok pontjait. A Szolgálati szabályzat a honvédség belső zsinórmértéke volt, míg az 1939-ben kiadott Harcászati szabályzat a hadra kelt sereg viselkedését írta elő. Idézzünk hát néhány, a hadparancshoz kapcsolható pontot ezekből: „Akit az ellenség közelében határozott feladat nélkül csapata mögött találnak, vagy aki a kijelölt gyülekező helyen szándékosan túlszalad, a legnagyobb büntetés alá esik. Ha az ilyen nem tér vissza az első felszólításra csapatához, a harcvonal mögött levő katonaállományú tisztek, vagy az ő parancsukra mások felkoncolhatják. (…) Aki a válságos pillanatokban csüggedezve beszél, fegyverét vagy lőszerét elhányja, az engedelmességet megtagadja, vagy az ütközetből önkényesen távozni igyekszik, avagy zsákmányol, fosztogat, azt a közbelépő csapatparancsnok, vagy egyéb katonaállományú tiszti elöljáró személyesen, vagy az ő parancsukra más, elrettentő példa gyanánt a csapat szemeláttára koncolja fel. (…) Válságos helyzetbe jutott csapat küzdjön elszántan és körömszakadtáig, mert csak a bátraknak kedvez a hadiszerencse. A bekerítés sohasem szolgálhat ürügyül a fegyver letételére. Elszigetelt helyzetben még a legkisebb erejű egység is tarthatja magát, ha szívét nem vesztette el és fegyvereit céltudatosan használja. Az a csapat, amely nem kísérel meg emberileg minden lehetőt, hogy nyílt harcmezőn előállott nehéz helyzetéből kivágja magát, hanem harc nélkül magát gyáván megadja, becstelen. A felelősség ezért mindig a parancsnokot terheli.”

Ugye, kemény és súlyos kijelentések? Ezekből is jól érzékelhető, hogy a háború sosem tréfadolog, és a Magyar Királyi Honvédség nem kiscserkészek gyülekezeteként vagy a Pál utcai fiúk gittegyleteként működött.

Az elfelejtett visszavonás

A köztudatba azonban már nem ágyazódott be – hiszen az már lerombolná a szépen kialakított, fals képet –, hogy Jány 1943. március 12-i hadseregparancsa reálisabban írt a visszavonulásról, és megállapította, hogy „a magyar királyi 2. honvéd hadsereg a Don mentén mélység nélküli gyéren megszállt nagy kiterjedésű védőállásban a januári nagy orosz támadás elleni küzdelmében becsülettel állta a harcot. A hadsereg színe-java ott veszett a nagy túlerővel szemben vívott csatában”.
Aztán 1943. március 31-én kiadott parancsában érvénytelenítette az ominózus hadparancsot, ugyanis „az eddig beérkezett harcjelentések és egyéb adatokból megállapítottam, hogy a 2. magyar hadsereg a téli hadműveletek folyamán becsületét nem vesztette el, hanem sokáig a Don-parton keményen állta a harcot, sőt a hadsereg egyes csapattestei és ennél magasabb kötelékei olyan ragyogó fegyvertényekkel tűntek ki, melyek a régi magyar katonai hírnévhez mindenben méltóak és felveszik a versenyt bármely hadsereg kimagasló fegyvertényeivel.”

Részleges kárhoztatás

Az idézett szabályzati pontok és a későbbi parancsok ékes bizonyítékai annak, hogy az osztályharcos szemléletet ma is éltető álnemzeti történetírás bizony rossz úton halad, amikor szelektív módon, saját értékrendszere alapján kívánja a magyar 2. hadsereg pokoljárását megrajzolni. Ez pedig minden, csak nem épp a tacitusi elvekre építkező történetírói hagyományok ápolása.

Történelmietlen, de tegyük fel a kérdést: vajon Jány mikor cselekedett volna helyesen? Ha úgy tesz, mint a szombathelyi III. hadtest parancsnoka, gróf Stomm Marcel altábornagy, aki sértettségében és tehetetlenségében, felrúgva minden katonai szabályt, 1943. február 1-jén feloszlatta hadtestét, és sorsára hagyta a rábízott, majd ötvenezer honvédet és munkaszolgálatost? Szerencse a szerencsétlenségben, hogy seregtestében akadtak rámenős törzstisztek, akik a rájuk bízott csapatokat kivezették a bekerítésből, és közel tizenkétezer embert mentettek meg a fogságba eséstől. Vagy tett volna úgy, mint 1944 októberének derekán az Árpád-vonalban lévő magyar 1. hadsereg parancsnoka, vitéz lófő dálnoki Miklós Béla vezérezredes, aki a sikertelen kiugrási kísérletet követően faképnél hagyta hadseregét, és vezérkari főnökével átment a szovjetekhez?

Hetvenöt éve Jány Gusztáv vezérezredes meg akarta menteni hadseregét a teljes felbomlástól, ezért kénytelen volt a reá ruházott fenyítő hatalommal élni és drákói szigorral fellépni, hogy az engedetlenséget, fegyelmezetlenséget és pánikot csírájában fojtsa el, amely visszavonulás esetén olyan, mint a ragályos betegség: gyorsan terjed. Hadseregparancsát azonban másképp kellett volna megfogalmaznia, mert keresetlen nyersessége miatt az utókor egy része azóta is kárhoztatja érte.