Domonkos LászlóFáklya a múzeum előtt

Egy fővárosi ipari tanuló benzint és piros-fehér-zöld zászlót vesz magához, dél körül jár az idő

Domonkos László – 2018.01.20. 01:08 –

Verőfényes januári nap volt, majdnem ugyanolyan, mint az az augusztusi, amikor ott álltunk Prágában a Vencel tér felső, a múzeumhoz közeli végében, és néztük a lábunk előtt a nevet és a virágokat. Prágában a Vencel téren sok magyar fordul meg: ugyan hánynak jut eszébe, hogy az az emlékmű – akárcsak a Moldva partján látható, jóval feltűnőbb, nagyobb – egy másik, azonos sorsú magyar fiatalemberre is emlékeztet? Egyáltalán: tíz magyarból ugyan hány tudja, ki volt az a Bauer Sándor és mit tett? Egy? Kettő? Százból öt-hat? Nyolc-tíz?

Azon a verőfényes napon – január 20-án, e sorok írójának tizennyolcadik életévében, egy nappal ama Vencel téri előd után, az Úr 1969-ik esztendejében – egy tizenhét éves budapesti ipari tanuló benzint és egy piros-fehér-zöld zászlót vesz magához, a Nemzeti Múzeum kertjébe megy, dél körül jár az idő. A nemzeti lobogóba burkolózik, azután lángra lobbantja a magára locsolt benzint, és fáklyaként áll, alig pár méterre a helytől, ahol Petőfi állítólag ugyan nem szavalta el a Nemzeti dalt, de ott volt a forradalmas tömegben, most pedig örök-egy barátja, bizonyos Arany János üldögél ott időtlen szobormagányában, csöndesen, halhatatlanul és fenségesen.

Bauer Sándort nem hagyták túlságosan sokáig fáklyaként lobogni, akárcsak egy nappal előbbi elődjét amott Prágában, a másik nemzeti múzeum előtt, az ország védőszentjének szomszédságában. A nagy költők és a védőszentek nem segítenek ilyenkor: rendőrség van és hatósági szigor, kordon és ideges zordonság, senki sem mehet a közelébe, és minden búcsúlevél, iromány, dokumentum azonnal elkoboztatik. Igen, hiszen „a védtelen gyermek-férfi eleven Molotov-koktél”, miként a talán egyetlen jelentékeny emlékvers szerzője, Döbrentei Kornél írta 2002-ben.

Eszme nélkül nem él, csak létezik az ember… szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek – írta búcsúképpen.

Dehogyis arra volt akkor, drága Sándor.

Eszme nélkül valóban nem él igazán az ember, de az akkori aligélethez beszerzett menő cucc és Omega (Gyöngyhajú lány & Co.), Pipacs bár, kibulizott nyugati utazás és mindenféle fogyasztási őrületes álgazdag jólét-imitáció kellett – az eszméket meghagyták a hullajelölteknek meg az eszelősöknek. És akik mégis, illetve mégsem: pontosan és iszonyú fegyelmezetten tartották magukat Thomas Mann Doktor Faustusának nagy parancsához: „Ha hogy tunnál valamit: hallgass!” Akinek az jutott eszébe, hogy a szovjet hódoltság, a megszállás ellen önégetéssel tiltakozni próbáljon: legeslegjobb esetben fejcsóválással vegyülő szánakozó mosoly jutott. Azután idővel persze változott egy s más. Kiderült, hogy voltak, igenis volt fáklya, voltak fáklyák a múzeumok előtt. De nagyjából ennyi. Tízből kettő, talán. Százból öt-hat, esetleg.

„Itt élt köztünk” írja róla a Fidesz 2001-es emléktáblája „hogy égő áldozatával csitítsa mindannyiunk háborgó lelkiismeretét, amiért tiltakozás nélkül viseltük a rabságot.”

Petőfinek talán itt a múzeumnál, alig néhány méterre juthatott először eszébe Az apostol gyönyörű záró versszaka: „Vénült, kihalt a szolganemzedék, / Új nemzedék jött, mely apáit / Arcpirulással említé s azoknál / Jobb akart lenni és az is lett, / Mert csak akarni kell!”

Az a tizenhét éves fiú meg csak áll, álldogál fáklyaként a múzeum előtt.

Csöndesen, halhatatlanul és fenségesen.