Szerencsés KárolyFelvirradó gyertyarengeteg

Útjára kell bocsátani a varázst, mert öröklődik, s a zászlót méltó kezekbe át kell adni

Szerencsés Károly – 2018.01.13. 01:48 –

Eljutottam végre az Arénába, amelyet Papp Lászlóról neveztek el. Nem kapkodtam el, már tizenöt éve elkészült. Az Omega játszott. Eszembe jutott egy negyven évvel ezelőtti koncert, amikor szálló jókedvvel mentünk a szabadtéri színpad felé – vonattal érkeztünk, ki innen, ki onnan –, sokan voltunk, s így nem csak a járdát használtuk, hanem az álmos kis balatoni városka kihalt úttestét is. Kutyás rendőrök álltak az út szélén, de nem törődtünk velük. Megszoktuk már, hogy a koncerteken ott a „közeg”, elmaradhatatlan „munkásőr” árnyékával, esetleg néhány „ifjúgárdistával”. De akkor se szó, se beszéd, nekünk estek. A kutyákat hosszabb pórázra eresztették, és korbáccsal verték az embereket. Valami mélységes dühvel, szadizmussal. Én is kaptam, s mivel akkor még bátrabb legény voltam, és dacosan szembefordultam, az arcomra. Hetekig meglátszott a vörös csík a homlokomtól az államig. Bizonyos népszerűségre is szert tettem, lányok ápolgattak koncert után is. Először éreztem a bőrömön a diktatúrát, amelyet egyesek nem átallanak „puhának” nevezni. Március idusán járkáltunk itt-ott, de kerültük a rendőröket. Általában is kerültük őket, az állandó igazoltatást. Az ifiparkban elcsattanó pofonokat a rendező túlbuzgóságának hittük. Tudtuk persze, hogy mi a helyzet, önkény, oroszok, kommunisták meg minden, de korbáccsal addig mégsem vertek. A koncertre nem nagyon emlékszem, csak a banda hímzett fehér selyem egyenruhájára, ami első látásra is elborzasztott. A füst meg a lézer nem hozott lázba.

Most itt az Arénában még csak szállingózó nézősereg között merengek, mennyire szerettem a Tízezer lépés nagylemezt. Hányszor ültem később autóban, vonaton, repülőn nagyon vágyva már haza, szerelmemhez, gyerekeimhez, otthonomhoz, s énekeltem boldog-bolond dalolással: „Tízezer lépés olyan sok, / Tízezer lépésre vagyok, / Tízezer lépésre ott vagy, / Tízezer lépés kéne csak.” Visszabújt ez a dallam mindig mindenhol a lelkembe, ahonnan már régen el akartam jönni. Mert tudtam, hogy mindig várnak. Valaki mindig ott volt tízezer lépésre.

De nem az Omegáról akartam írni. Hanem arról, hogy milyen nagy szolgálatot tett nekünk a beat- és rockzene. Mennyire ráéreztünk a lényegére, hogyan dobbant szinte egyszerre nemzedékek szíve a klubban, ahol nemcsak zene szólt, de csókos, messzi lázadás is volt. Vagyis a szabadság. Minden koncert egy darabka szabadság volt a süppedő sivárságban. S ugyanígy egy színházi előadás, mozifilm, sportesemény. Ezek vitték jó hírünket a nagyvilágba, nem Kádár János meg Puja Frigyes. Kocsis Zoltán, az Állami Népi Együttes. Balczó András és Faragó Tamás. Az Omega, az Illés, az LGT, a Skorpió, a Generál, a Piramis, a Mini, a Syrius és sokan mások is. Vitték és viszik a hódító bizonyosságot, hogy méltó helyünk van Európában. S a megőrző magyar szellemet Felvidékre, Erdélybe, Bácskába. A P. Mobil, a Beatrice, a Hobo Blues Band és megannyi más csapat. Megnyerni az ifjúságot a szabadság és a magyarság ügyének. Nem politikai szólamokkal, hanem látomásokkal, zenével, magyar szóval.

Prágában éltem 1970-ben, s amikor megkaptam az Illés Elvonult a vihar című kislemezét, az olyan rejtelmes magyar öntudatot adott nekem, amitől még most is borsódzik a hátam. Nem tudtam, mit hallok, de a varázslatot éreztem. Több generáció magyar identitásának megőrzéséhez járultak hozzá az itthonról Erdélybe, a Felvidékre csempészett lemezek. Akkor nem is volt baj az identitással. A múlt század hatvanas, hetvenes éveiben. Lehetett itt Kádár, Ceausescu, Husák, Brezsnyev, Tito: a magyar büszke volt magyarságára, s ehhez hozzájárult a magyarul megszólaló „brit szellem” zenéje is. És persze nekünk is hozták „Nyugatról” a lemezeket. A Led Zeppelint, Deep Purple-t, Colosseumot.

Mondhatnák, a klasszikus vagy a népzene rovására történt ez. Nem hiszem. Hiszen a táncházmozgalom, majd a rockzene és a népzene egymásba szédülése – már az Illésnél – elvezetett addig, hogy ma már számos repertoár létezik, amelyben a népzenei motívumok, hangszerek, együtt szólalnak meg gitárral, Hammond-orgonával, megint magyarul. Amíg ez nem erőltetett divat, hanem lélektől lélekig jutó harangbúgású inspiráció, nem is lesz baj.

Nincs ellentét a rockzene és a klasszikus hangzás között sem. Nem véletlen, hogy a nagy brit úttörés után – a Deep Purple és a Royal Philharmonic Orchestra elképesztő együttmuzsikálása volt a mérföldkő – sorra megszülettek a magyar példák is. Kiemelkednek közülük Szörényi Levente operái, de az Omegától (Oratórium) a P. Mobilig (Honfoglalás) a legjobbak elkészítették a maguk mámoros, fölbujtó zsenikhez húzó próbálkozásait. Legutóbb éppen a Mini Bartók on Rock lemeze állította magasra a mércét Papp Gyula, Török Ádám és a nagyszerű Kézdy Luca vezette Heroines vonósnégyessel.

A rockzene a színházat is meghódította, és most nem a musicalekre gondolok, sokkal inkább a Képzelt riportra…, amelyben az volt a nagyszerű, hogy a zenekari árokban maga az LGT játszott, vagyis egy rockzenekar. A darab feledhető, s már el is felejtettük, de lélegző zöld csillag szólt a zenekari árokból: „Ringasd el magad!” Rockszínház is volt valaha Budapesten, és most megint van egy darab az Új Színházban. A Beat­ricéről (inkább Nagy Feróról) szól, de a zenekari árokban megint ott a rockzenekar. Ez tetszik. Ülök a díszes színházban, s ahogy félszegen szállingózik parfüm- és pálinkafelhőben a közönség, gondolatban a Csepeli Munkásotthonban állok, kezemben egy üveg kőbányai világossal, és látom az apró színpadot, a még göndör énekessel.

A rockzene a költészettel is összeölelkezett és nem csak úgy, hogy a legjobb dalszövegek a vers magasságába emelkedtek. Úgy is, hogy költők írtak dalokat, s még inkább, hogy a zenészek megidézték nagy klasszikusainkat. A Kex kezdte József Attila híres Nincsen apám, se anyám versével, Baksa Soós János ihletett kántálásával, Hobo vitte tovább ezt a zászlót, de ott van Ferenczi György egész Petőfi-műsorával és Ady-verseivel. Nem érdemes tovább sorolni. Ami kissé feltűnő, hogy nem a legfiatalabb generáció jutott eszembe. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy ne jönnének az új tehetségek, az új gondolatok. És persze paradox módon ma sokkal nehezebb boldogulni. Az történt a rockzenével is, mint az országunkkal. Szembejött az alagútban a gyorsvonat. De az Omega telt házas Aréna-koncertje csak egy állomás a hosszúra nyúlt turnéjukon. Látom és hallom a telefonon szerte Európában felvett koncertek közönségét. Magyarok, lengyelek, csehek és szlovákok, németek. És a banda megy tovább. Egyszer már meghódította a „vadkeletet”, nem akarja elveszteni. Ahol hiányosságok vannak, ott frissítenek, de milyen jól! Egy tüneményes lány a basszusgitárnál, az ember csak ámul. És bejön a színpadra egy cseh zenekar (Kóbor végig úgy mondja, „csehszlovák”), aztán egy keletnémet, végül egy lengyel. Együtt énekelnek, ki-ki a maga nyelvén, de a végén mégis csak magyarul repül a „kis kék elefánt”.

A beat- és rockzene sohasem a pusztításról szólt. De volt egy rossz üzenete is, az önpusztítás, amely majdnem balladisztikus hősöket avatott. „Halj meg, és nagy leszel!” Volt, akit a diktatúra kényszerített erre az útra, sohasem feledjük Radics Bélát, a veszedelmes emlékkirályfit. Máshol sokan túlfeszítették a húrt: élj gyorsan, keresd a mennyországot a Földön, s a pokolba is merj lemerülni. De hát ez így volt, amióta világ a világ. Mi magyarok valahogyan nagyon ráéreztünk erre is. Lángoló életű garabonciásaink soha nem éltek könnyű és hosszú életet. S milyen nehéz is, reménytelen is megöregedni és szerelem, szárnyalás nélkül élni. Talán ezért is érdekes most látni a hetven körüli fiatalokat, akik túlélték a nehéz időket, s ma is az „út királyai”. Csak tudják, érezzék meg azt a szélben pergő pillanatot, ami azt üzeni, hogy útjára kell bocsátani a varázst, mert öröklődik. S hogy a zászlót, a zászlót is méltó kezekbe át kell adni. Mindannyiunk sorsa ez, de meg kell tenni, még mielőtt sírunk körül felvirrad a gyertyarengeteg. Ellenkező esetben önmagunk paródiái leszünk, s csak számoljuk a halottainkat.