Kő AndrásFekvőtámasz

„…azt hiszem, hogy a legjobb regény, amit valaha is írtak, a Háború és béke” – Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író mondta ezeket a szavakat egy interjúban Lev Tolsztoj művéről

Kő András – 2018.01.13. 01:47 –

Az orosz klasszikus százkilencven éve, 1828-ban született. Az évforduló eszembe juttatja Erwin Piscator német rendező adaptációját, amelyet 1959-ben mutattak be a Magyar Néphadsereg Színházában (a későbbi Vígben), olyan nagy színészek tolmácsolásában, mint Benkő Gyula, Páger Antal, Ruttkai Éva, Szakáts Miklós és Pálos György. Utóbbi játszotta Napóleont. Aztán ötven-nyolc évvel később, tavaly decemberben felújították a Vígszínházban Tolsztoj remekét (igaz, 1966-ban ugyancsak színpadra vitték).

Valamikor azzal kacérkodtam, hogy színészi pályára lépek, olyannyira, hogy jelentkeztem is a főiskolára, miközben a Magyar Néphadsereg Színházának díszletmunkása voltam. A Háború és béke előadása közben történt a következő intermezzo.

Az volt a szórakozásom, hogy a várakozás csendjében a hátsó, sötét körfüggöny mögött mellső fekvőtámaszokat végeztem, mindig eggyel többet és többet, ahányszor csak a darabot játszották. És akkor, az egyik este, szokásához híven csendesen és szerényen megjelent a sötétben mellettem Pálos György, akinek a felesége, Olthy Magda annak a felvételi bizottságnak volt a tagja, egyébként a főiskola igazgatója, amelyik az életemről döntött.

Jött Pálos, én pedig éppen befejeztem napi fekvőtámaszadagomat, és Jó estét!-tel köszöntöttem. „Jó estét!” – viszonozta köszöntésemet Bonaparte Napóleon, mert akkor már nem Pálos György volt, hanem a nagy hadvezér, híres kézmozdulatával, jobb keze a zubbonya gombolásán át a gyomrán.

Egy ideig csend lett, aztán újra Napóleon szólalt meg: „Gratulálok, felvették a főiskolára! De kérem, kezelje a hírt államtitok gyanánt, amíg a hivatalos levél meg nem érkezik.” „Köszönöm, nagyon köszönöm” – hebegtem könnyeimmel küszködve, miközben a császár kilépett a világot jelentő deszkákra. Mint Desaix, a császár kedvenc tábornoka, ebben a pillanatban az életemet is ontottam volna a francia lobogóért, de én csak a díszleteket tologattam.

A nyílt színen a Mesélő, Szakáts Miklós szólalt meg: „Most hát a sorsszínpad következik! Ismerik Napóleon mondatát? »A politika sors!«” „Voltaire-től kaptam ezt a mondatot” – felelte Napóleon. „Ki ez?” – kérdezte Natasa, azaz Ruttkai Éva. „Napóleon, »l’Empereur de l’Europe!« – így a Mesélő. Natasa: „A világra ő hozta a szerencsétlenséget!” És újra Napóleon: „Szerencsétlenséget? Ez az ostobák szava, azoké, akikben nincs zsenialitás, hogy úrrá legyenek a sorsukon.”

És amikor ide érkezhetett a dialógus, ismét nekiálltam a fekvőtámaszoknak, és alighanem csúcsot is döntöttem, de örömömben számolni is elfelejtettem. Ha ma, annyi év után is, bárhol és bármikor valaki a következő szavakkal köszönne rám, hogy „Voltaire-től kaptam ezt a mondatot”, biz’ isten azonnal mellső fekvőtámaszt csinálnék, mert kevésszer akartam én életemben elrepülni a boldogságtól, de akkor, az „államtitok” tudomásulvétele után majdnem felrepültem a színház zsinórpadlására.