Ludwig EmilArany igazsága

Egy héttel 1848. március 15-e után Petőfi Sándor levelet küldött Nagyszalontára Arany Jánosnak, aki tűkön ülve várta a híreket Pestről vidéki magányában

Ludwig Emil – 2018.01.11. 01:06 –

„Boldog-izgatottan tépi fel a kopertát, ha a forradalmas városból levelet hoz a posta” – írja Szigethy Gábor 1982-ben, a Magvető Könyvkiadó Gondolkodó magyarok című sorozatának karcsú darabjában.

Arany Szalontán füstölög, Petőfi Pesten lángol. „Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben!” – írja barátjának, még egy fricskát is küldve a levél végére: „Isten óvjon, kedves barátom, minden veszedelemtől ott a kemence mögött.” Hamarosan új néplapot indítanának, Petőfi Aranyt javasolja szerkesztőnek, aki azonban csak május elején szánja rá magát, hogy Pestre utazzon, közelről megszemlélni a fővárosi politikai helyzetet. Nincs sok bizodalma az újságszerkesztés iránt, a miniszté­riummal kellene értekeznie az öt-hat évre szóló biztosítás felől. „Ily ingatag alapra nem fogom építeni magam és családom jövendőjét, kivált a mostani zavaros világban.” Inkább hazamegy Szalontára, és a június 4-ével megjelenő, Nép barátja című hetilap társszerkesztője lesz Vas Gerebennel.

Őszre elhalványult a csodálatos tavasz, felkavarodtak a külső-belső politikai indulatok. Gyorsan elröppent a felizgatott nyár; szeptemberben már a háború is beköszöntött a Dunántúlra: Jellasics horvát bán harmincezer fős seregével megindult Pest-Buda felé. A hónap végére elértek Pákozdig, ahonnan aztán Móga János altábornagy eligazította őket: Bécs felé. Ugyanebben az időben Arany János a Nép barátja 18. számában (1848. október 1.) erélyes hangú cikket írt, Kinek van igazsága? címmel. Érdemes olvasni és megfontolni a szelíd, bölcs ember mondandóját, van elég tanulság benne a mai idők számára is. Hosszabban idézem, megjegyezni a történelmi leckét.

„A magyar ember a maga igazságából egy hajszálnyit sem enged, ha vérbe-fagyba keveredik is miatta. A nóta is azt mondja: Természete a magyarnak / Hogy a jussát nem hagyja / De ha vele bánni tudnak / Az ingét is odadja. De azt is kérdheti tőlem valaki: mire való az elmefuttató beszéd ilyen háborús világban, amikor egy helyen a rác pusztít, más helyen a horvát ütött be; minden kovácsműhelyben lándzsát kalapálnak, minden faluban katonát írnak össze, a polgárokat háborúba zaklatják? Éppen azért beszélek. Hadd tudja meg minden igaz magyar ember, hogy a rácnak, horvátnak annyi igazsága sincs, mint a körmöm feketéje, hanem az igazság és törvény a mi részünkön van. Nincs igazsága a horvátnak, ha azt mondja, hogy mi a magunk nyelvét erővel reá akarjuk tukmálni, hiszen nézze meg akárki az az új törvénykönyvben a XVI. törvénycikket, amely szerint a magok nyelvét használhatják. Nincs igazsága az óhitű rácnak, oláhnak, ha azt állítja, hogy a magyar nemzet akár az ó hitet, akár más vallást el akarja nyomni. Ott van a XX. törvénycikk, el kell olvasni végig, mely törvény szerint a pápista, kálvinista, lutheránus, unitárius, görög egyesült, ó- és újhitű tökéletesen egyenlő.

Nincs igazsága semmiféle nyelvű embernek, aki ebben az országban lakik, hogy a magyar nem részesíti őket minden szabadságban, az új törvény szerint. A minisztérium alatti mindenféle fő-fő hivatalokban bevettek rácot, horvátot, tótot, oláhot, mindenfélét, akinek esze volt hozzá. Az Országgyűlésre épp úgy választhat követet a tót, horvát, rác, oláh, mint a magyar, de soknak közülük nem tetszett választani. Hát ki az oka? Ki tehet róla? A horvát és rác helyeken a nagyúr csakúgy köteles viselni a közteherből, amennyi rá esik, mint egyebütt, ez is könnyebbség volna a szegényebbeknek. Az úrbér ott is le van törölve, a parasztnyúzó úriszék meg van szüntetve, a papi tized ott is el van tüntetve (…) egy szó, mint száz az új törvény a magyar és egyéb lakos közt semmi különbséget sem tesz. Kívánhatunk-e ennél többet?”

És így tovább, a hetilap oldalain, a szelíd lelkű költő szavaival. Hozzátehetjük még a 19. század második felében megerősödött öntudatú északi szláv–tót/szlovák, rutén, ruszin, kárpáti-lengyel, román, ukrán stb., valamint a sváb és szász nemzetiségek önállósági törekvéseit is. Egy ilyen mozaik nemzet – kilencszáz év óta regnáló ország! – sodródott az első világháborúba, majd került ki belőle legfőbb vesztesként, a területe egyharmadára fogyatkozva. Keserű vigasz, hogy ami a magyaroknak rossz volt, az úgynevezett utódállamoknak is az lett. De azt nem élte meg a balladák lélektani mestere. Az Arany János-hetilap idézetek 170 éve íródtak.