Tamáska PéterNem mi hívtuk őket

Ki fenyeget és hogyan védekezzünk? – ezt eldönteni most már a német középosztály dolga

Tamáska Péter – 2018.01.10. 01:00 –

Nap mint nap ráébredünk, milyen szórakoztatóan kegyetlen a történelem. Ha nem lett volna berlini fal, lehet, hogy kelet-európaiak és keletnémetek árasztották volna el a Nyugatot törökök és arabok helyett. S hogy minden mulandó, a kommunizmus után az európai unió szerkezeti hibáin is láthatjuk. Bár az öngyilkosságba menekülő történetíró, Peter Sieferle azt állította, hogy a liberális lumpenintelligenciáé lesz a világ, a történelem évszázadainak gátlásai, fóbiái, rögeszméi és szorongásai elől ők sem menekülhetnek el. (A déjà vu különleges múltidéző állapot: a konzervatív Jósika báró levelezését elővéve már az 1848-as forradalmak előtt felbukkan a forradalmakra hajlamos csőcselék ötödik rendként a negyedik, a proletariátus után.) A nagy népmozgás, a migráció kihívás számukra, annál is inkább, mert a szellemet – amely nem engedelmeskedik nekik – a palackból ők szabadították ki.

Dosztojevszkij írta meg a világirodalom gyilkosságról szóló regényei közül a legfélelmetesebbet: Raszkolnyikov tettes, elítélt vezeklő és bíró egy személyben. Végigjátszotta a hatalmas melodrámát önmaga és a közönség okulására, de a primitív ember más, hajlik a tömeggyilkosságokra. Azok ugyanis személytelenek. A Sztálin és Hitler nevéhez köthető tömeges kivégzések és az éhhalál a „Véres Övezetben” – ezt a címet adta oknyomozó történetének Timothy Snyder – tizennégymillió ember életét követelte. Az övezet geográfiailag a Molotov–Ribbentrop-paktum által kettévágott kelet-európai történeti tájon, a Baltikumtól kezdve lengyel, ukrán és belorusz földön tömegsírokkal és fogolytáborokkal jól körülírható. Snyder szerint a II. világháborús népirtás és a holokauszt egyszerre lehet múlt és fenyegető jövő, csak ökológiai rettegés, szétesett állam és globális ideológia kelletik hozzá, mint az egykori német–szovjet halálzónában vagy korunkban, az afrikai polgárháborúkban, Irakban és a Közel-Keleten. Brüsszelben a funkcionális elit nincs olyan helyzetben, hogy az európai egyensúlyt elsöpörni látszó afrikai és közel-keleti migrációval érdemben fellépjen, retteg a táborokba zárás és a rendőri szigor gondolatától, s a harmadik világ véres képeitől, amelyek kórosan beevődtek a harcosabb migránsok sejtjeibe.

Nem mi hívtuk őket! – írta még 2015 augusztusában Thorsten Hinz a merkeli mosoly korában, utalva arra, hogy a német állam megszegte lojalitását saját polgáraival szemben. Invázoroknak, területfoglalóknak s nem menekülteknek nevezte a bebocsátást kérőket. (Miközben Kína és az arab olajmágnások hatalmas mezőgazdasági területeket vásároltak fel Afrikában, hogy az eljövendő éhezések során a helyzet kulcsa a kezükben legyen.) De Hinz másra is figyelmeztetett. A politikai elit a bevándorlási társadalom és más ostoba jelszavak hangoztatásával tudatosan a középosztály ellen fordult. A globális teljesség: dolgozó és fogyasztó méhek társadalma. S ha Snyder baljós kritériumaira gondolunk, nyugaton megjelent az ökológiai rettegés és bomlanak a nemzetállamok. Az invázorok pedig távolról sem méltányolják a befogadó lakosság kedvességét, és gyengeségnek magyarázzák. Lesz-e állami terror a dzsiháddal szemben?

Orbán Viktor most hét végén a bajor CSU meghívására a seeoni kolostorban járt. A szocdem Martin Schulz – tipikus ötödik rendbeli figura – kritikájára válaszolva kijelentette, Magyarország nem akar párhozamos társadalmakat. „Ti akartatok migránsokat, nem mi” – üzente neki és híveinek a bajorok legnagyobb tetszésére. Azt is mondhatta volna, hogy szilárd alapokon nyugvó szociológiai tény, mihelyt egy ország politikai elitje kiadja a kezéből a vezetést, és már csak az állam szolgálatáról szónokol, mint a nyolcosztályos pártvezér, többé nem fontos tényezője az állam fejlődésének. Ki fenyeget és hogyan védekezzünk? – ezt eldönteni most már a német középosztály dolga. Meg a franciáké. Ezer autó lángolt szilveszter éjszakán az országukban. Egy olyan országban, amely az 1954-től nyolc évig tartó algériai háborúban rettegést keltett a moszlim világban. S amelynek algíri francia, azaz „feketelábú” marsallja 1918-ban térdre kényszerítette Magyarországot.