Felföldi ZoltánA múlt tanulságai

Lehetnénk ma néhány hősi tettel szegényebbek, és néhány millió magyarral gazdagabbak is

Felföldi Zoltán – 2018.01.10. 01:41 –

Az elmúlt év végén az Országgyűlés elnöke ezt mondta: „Hogy mi a fészkes fenének áldoztuk fel magunkat, azt nem egészen értem, nyugodtan átengedhettük volna Bécsig a törököket, úgy sem lennénk rosszabb helyzetben.”

A kijelentés nem sok visszhangot keltett, de néhány, őt nevetségessé tenni akaró, vagy éppen kioktató és történelemérettségi bukást vizio- náló írás megjelent – természetesen az ellenzéki médiában. A magam részéről azért kedvelem Kövér Lászlót, mert politikus létére nem restell értelmiségiként gondolkozni, a napi politikán túlmutató, nemzeti sorskérdéseket feszegetni, horribile dictu azokon tépelődni. Ezzel üdítő kivételt képez a mai magyar – akár kormánypárti, akár ellenzéki – politikusok között. A másik dolog, amiért kedvelem, a szókimondása, amivel a sokszor politikailag nem biztos, hogy célravezető, de egészen biztosan „politikailag nem korrekt” véleményének újra meg újra hangot ad. Ami pedig a konkrét kérdést illeti, úgy gondolom, Kövér László ismét fején találta a szöget.

A magyar történelem kérdésein rágódni – ellentétben azzal, amit a kritikák sugalltak – nem a történészek kiváltsága. Minden magyar joga, hogy közös történelmünket tanulmányozza, ismereteket gyűjtsön, ezeket szintetizálja, és ezek alapján véleményt nyilvánítson. Ezen jogomnál fogva pedig magam is véleményt nyilvánítok a kérdésben.

Lakóhelyem – Lakitelek – területén korábban Felsőalpár nevű Árpád-kori település állott. Az adó- és népesség-összeírások a 16. század folyamán (a török hódoltság első felében) a felsőalpári népesség és jövedelem jelentős növekedéséről tanúskodnak, csakúgy, mint a Kecskemét környéki többi település és Kecskemét városa esetében is. Aztán a százötven éves háborúban minden megsemmisült. Nemcsak Kecskemét környékén, hanem a magyar Alföldön mindenhol. A falvak teljesen el- és kipusztultak, a megmaradt mezővárosok – Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös – lakossága pedig megfeleződött. Mi történt? A Habsburgok és a törökök itt csaptak össze, ami csatatérré változtatta az országot. Vagyis nem a török hódoltság, hanem a háborúk pusztítottak. Ezek a háborúk változtatták meg végérvényesen a délvidéki és az erdélyi nemzetiségi arányokat is – a magyarság rovására. Mennyivel jobban jártunk volna, ha a Habsburgok és a törökök nem a magyar Alföldön és Erdélyben, hanem a Géza fejedelem által a Német–római Császárságnak átengedett, a Lajta és az Enns folyó között elterülő vidéken vívják meg a háborújukat! És ha mi ebből bölcsen kimaradtunk volna!

Igen, az is lehetett volna, hogy ne hadakozzunk a törökökkel, hanem vazallus államként, a hadaikat szabályozott formában, háború nélkül átengedjük. Persze nem Habsburg-királlyal az ország élén. A török sereg nyilván akkor is pusztított és fosztogatott volna az áthaladási útvonalán, de az teljesen más ahhoz képest, mint amikor az egész ország másfél évszázadra csatatéré változik. Ez a taktika minden bizonnyal kevesebb véráldozattal járt volna, és jóval kedvezőbb nemzetiségi arányokkal fordultunk volna rá a következő századokra. A török háborúk ugyanis nemcsak a magyar vitézi erények csillogását tették lehetővé – Zrínyi Miklós önfeláldozása, Dobó István hősies várvédelme, Huszár Péter, Thúry György, Gyulaffy László, Török Ferenc híres párviadalai –, hanem a Kárpát-medence etnikai viszonyainak számunkra tragikus megváltozását is magukkal hozták. És mindez valószínűleg a nemzeti érdek nem megfelelő végiggondolásának az eredménye volt. Ellenkező esetben lehet, hogy néhány hősi tettel szegényebb és néhány millió magyar emberrel gazdagabb lenne ma a Kárpát-medencei magyarság. Állításom tehát, hogy a mohácsi csatavesztés és a karlócai békekötés között (majd a Bánságban még ezt követően is) Magyarország területén zajlott háborúskodás, és az ezáltal kiváltott pusztulás nem kikerülhetetlen sorsszerűség volt, hanem a magyar politikai elit hibás helyzetfelismerésének és döntésének – vagy éppen döntésképtelenségének – az eredménye.

A kritikusok persze azt sem mulasztják el megemlíteni, hogy „Európa fejlett részeihez képest milyen mértékű lemaradást konzervált az Oszmán Birodalomba történő akár közvetett, akár közvetlen betagozódás”. Nyilván velünk is ez történt volna az Oszmán Birodalom vazallus államaként. Mintha Kövér László kijelentésében az is benne lett volna, hogy ő egy ilyen elmaradott pályára kerülést tartott volna kívánatosnak. Nos, egyrészt bármilyen birodalomba való betagozódás kevesebb lemaradást jelent(ett volna), mint a virágzó települések lakatlan csatatérré válása. Másrészt, a magam részéről nem látok lényegi különbséget az Oszmán Birodalomba betagozódott Buda, Kecskemét vagy Székesfehérvár és az oda be nem tagozódott Sopron vagy Pozsony mai fejlettsége között. Harmadrészt ott vannak a görögök, akik az Oszmán Birodalomban volt több évszázados betagozódásuk ellenére köszönik szépen, jól megvannak.

A múlton való gondolkodást, a „mi lett volna ha…?” kérdését persze sokan szeretik a céltalan köldöknézés kategóriába sorolni az előremutató „jövőbe tekintés” helyett. A múlt tanulmányozása és elemzése azonban egy politikusnak nemcsak joga, hanem kifejezett kötelessége is. Hiszen politikai döntéseken a nemzet jövője múlik, és a jelenben hozandó jó döntésekhez szükség van a múlt tapasztalataira. Elvárható tehát, hogy egy magyar politikus a múlt kérdéseit kutassa, ezekről gondolkozzék, és a múlt tapasztalatait beépítse a jövőre vonatkozó döntéseibe. Szerencsésnek tarthatjuk magunkat, hogy a Magyar Országgyűlés elnöke és mindenekelőtt Magyarország miniszterelnöke ilyen ember. Isten óvjon bennünket a csak a jövőbe tekintő „pragmatikus” „szakértők” uralmától!