Egy koncepciós per – jugoszláv módra

Fejezetek a délvidéki rendszerváltás történetéből 2.

Domonkos László – 2018.01.10. 01:40 –

Igen tanulságos a délvidéki magyarságnak az ottani rendszerváltozásban betöltött kezdeti és későbbi szerepére vonatkozóan, ha szembenézünk a ténnyel: a Vicei Károllyal történtek során megmutatkozik az az ember, akinek sorsában koncentráltan láthatjuk a titói Jugoszlávia MSUP (Medjuopstinski sekretarijat za unutrasnje poslove – Községközi Belügyi Titkárság) nevezetű hivatala és mindenható szerve, a SDB (Sluzba drzavne bezbednosti – Állambiztonsági Szolgálat) természetrajzát. A Tito Jugoszláviájának kultuszával százszázalékosan beetetett nyugati (és magyarországi!) közvélemény előtt nem egy és nem két súlyos, a jugoszláv ávó által elkövetett bűn maradt titokban.

Tari István 20180109 Diadal. Tari István délvidéki költő a Balassi Bálint-emlékkarddal 2009-ben a Gellért Szállóban. A magyar líra kiemelkedő alakjait kitüntető irodalmi díjat tizenharmadik alkalommal adták át ekkor. Balról az átadó, Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök (Fotó: MTI - Bruzák Noémi)

Még 1975 végén, a jugoszláv kirakat csillogásának kellős közepén történt, hogy Zentán, egy harmincegy éves férfiú néhány barátjával kísérleti színházat alapít, eléggé el nem ítélhető kultúrszomjukat csillapítandó – ráadásul komolyan igyekeznek venni a lépten-nyomon hallott, feddő-nevelő célzatú hivatalos vélekedést: ne nagyon politizálgassanak a fiatalabb nemzedékek, foglalkozzanak inkább az önképzéssel, a kultúrával. Zentán szép hagyományai vannak a diák- és amatőr színjátszásnak, a dolog jól, sőt, ígéretesen indul – de Vicei Károlynál és barátjánál, Gordos Jenőnél már 1976 januárjában házkutatást tartanak az éber jugoszláv belbiztonsági hatóságok, a diákszínjátszókkal különféle írásos vallomásokat fogalmaztatnak, Viceit és Gordost pedig Szabadkára viszik, és tizenhárom hónapos vizsgálati fogság, majd az ítélethozatal következik. Gordost azzal vádolják – Magyarországról ismerős „bűnügyi érvelés” –, hogy az általa Nyugatról behozott és behozatott különböző magyar emigráns sajtótermékek, az Irodalmi Újság, a Nemzetőr, az Új Látóhatár és a többi szocializmus- és Jugoszlávia-ellenes írásokat tartalmaznak – Viceinek azonban az égvilágon semmiféle külföldi kapcsolata nincs, így vele más történik.

Egy taps következményei

Hornyik Miklós így idézi fel: „Gondolatrendőrségünket a politikai különvélemény idegesítette leginkább. A zentai belgyógyászok alkalmi konzíliuma azt tudakolta például Vicei Károlytól, hogy ugyan vajon mégis, no, mi is lenne hát úgy nagy általánosságban a magánvéleménye Rózsa Sándorról. Vicei kissé elmosódott lehetett a sorozatos kihallgatások következtében, elképzelhető, hogy erre-arra elkalandoztak a gondolatai, s hogy olvasgató ember lévén, mintegy tejszerű ködfátyolon át, az alföldi betyárvilág csillaga derengett fel emlékezetében (Rózsa Sándor a lovát ugratja; Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét), mert lazuló szellemi reflexekkel, ideológiai önkontroll nélkül, tömören így válaszolt: – Fasza gyerek. Mármint a Rózsa. Szavanként egy év fogházbüntetést kapott, reseno kao u dispozitivu” (az előírásnak megfelelően megoldva – D. L.). Rózsa Sándor 1971-ben három év szigorított börtönt kapott, mivel az Új Symposion című folyóirat augusztusi számában Mindennapi abortusz című írásában egyebek között kifejtette, hogy a Jugoszláviában tanuló afrikai diákok jobban élnek, mint a hazaiak, köztük például a rengeteget dolgozó magyarok. Rózsa ítéletének kihirdetésekor a jelen lévő Vicei mellett ülő Várady Tibor jogász száján kiszaladt a megjegyzés: ez fasizmus – mire Vicei tüntetően tapsolni kezdett. „Ezt jegyezhették meg”, magyarázza utólag Vicei Károly.

Hősünk 1976 és 1978 között annak rendje-módja szerint le is üli a két évet, szabadulása után sehol nem kap képzettségének (magyar szakos középiskolai tanár) megfelelő munkát, konzervgyári bérszámfejtőként, majd kendergyári bérelszámolóként dolgozik, de kálváriája nem ér véget – éppen a változások hajnalán, a több mint sajátságos jugoszláviai rendszerváltozás(ok), a Milosevic-rezsim kialakulásának kezdetén, 1987 végén ismét letartóztatják, négy és fél hónapos vizsgálati fogság után faji, vallási és nemzeti türelmetlenség szításának vádjával két és fél évet kap –és ekkor valami történik.

Homok kerül a gépezetbe

Először érnek össze „nem hivatalos alapon” a Magyarországon 1987 végén, 1988 legelején már nagyban zajló folyamatok és a már nem „kirakat-országnak” tekintendő szomszédos Jugoszláviában a magyarságot érintő történések: a Vicei-ügyről már nyilvánosan, több száz ember füle hallatára beszámolnak a Magyar Demokrata Fórum Jurta Színház-béli, március 6-i összejövetelén, ám a Vicei körüli mozgás már az év elején akkora, hogy hősünk már egy hónapja, február 9-e óta szabadlábon van. És mintha ezeknek az időknek a hivatalos pártállami „húzd meg-ereszd meg”-jellege egyetlen ember ügyébe sűrítve, koncentráltan mutatná fel önmagát: a Vicei Károly-féle dolgok még korántsem intéződnek el. A nyilvánosság védelmező ereje, a legtisztességesebb és legbátrabb délvidéki magyar írástudók – pl. Varga Zoltán, Tari István –, néhány becsületes szerb jogász, Budapestről áldott emlékezetű Krassó György, továbbá az akkori Amnesty International és a nemzetközi PEN Club egytől-egyig teszi a dolgát, aminek meg is van, meg is lesz az együttes eredménye. Ám a csaták csak ideig-óráig érnek véget: az 1989. júniusi, már megidézett rigómezei önerősítő tréning után a milosevici hatalom újból erőt kíván demonstrálni: ősszel minden újrakezdődik. Viceit ismét perbe fogják, az előzővel tökéletesen megegyező vádpontok alapján.

Az 1989. november 7-én megtartott szabadkai tárgyaláson azonban már fizikai értelemben is jelen van a nemzetközi sajtó: a BBC és a Szabad Európa mellett két magyarországi újságíró – egyikőjük e sorok szerzője – is tanúja a dermesztő jelenetek özönének. Annak a történéssorozatnak, amely félelmetes mértékben, 1989 őszén igazolja Arday Lajos megállapítását: „a Vajdaságban is neosztálinista csoport kezébe került a hatalom (…) Keménykezű elnyomó politikát folytatott a demokratizálásért küzdő értelmiségiek és a nemzetiségek (…) ellen (…) megfélemlítésül koncepciós pereket is kreáltak.” Hátborzongató volt látni-hallani a Vicei ellen felvonultatni próbált, halálosan megfélemlített-agyonmanipulált fiatal lányokat és a bíróság egész ún. működését. Ám – láss csodát! – a nagy nemzetközi figyelem ismét elérte célját: a tárgyalás alatt sorra robbantak a bombák a tárgyalóteremben, egy kivételével minden tanú visszavonta vallomását, a tárgyalást többször megszakították, végül aztán – a Délvidéken is, a magyar lakosság teljes körű felvilágosítására – napvilágra került minden – Vicei felmentésével egyidejűleg. (Ezután – 12 év múltán – decemberben kaphat újra útlevelet.) A tárgyaláson részt vevőkkel szemben a kisstílű balkáni bosszú már hazafelé, a határon érezhető ugyan, de a tényeken mit sem változtathat: a Vicei-ügy(ek) óriási mértékben felmutatták a maradék Jugoszlávia-mítosz mögött a rezsim igazi arcát, hatalmasat lendítettek a rendszerváltozásos években a szomszédságpolitikában még létező „jugó-nosztalgiák” oszlatásán és a két év múlva bekövetkező szörnyűségek előzményeire vonatkozó politikai „környülállások” tisztánlátás-részletein. (A magyarországi sajtóban a részletes ismertetésben leginkább a rendszerváltás „napilap-zászlóshajója”, a Magyar Nemzet jeleskedik: november 22-i számában például nem akárki: maga Illés Sándor bátyánk, a délvidéki – temerini – származású neves író-újságíró, a délvidéki szellemi élet budapesti doyenje ír A Vicei-ügy címmel hosszú, kéthasábos cikket, de például a november 24-i lapban beszámolnak arról is, hogy a magyarságáért üldözött Viceit „magyarkodónak” becsmérli a Mai Nap című bulvárlap, december 9-én pedig tudósítanak arról, hogy a Vicei-ügyben az ügyészhelyettes elvetette a vádat. A Viceivel történteket a délvidéki magyarságnak a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakra alkalmazható sors- és életútváltozat egyikeként, elgondolkodtatóan összegzi Hornyik Miklós: „Ő, tanári diplomájával a zsebében, semmi mást nem akart, csak felszabadultan élni, értelmes tanítványok, szép lányok és jó barátok társaságában múlatni az időt. De életvitele más szerepre predestinálta. Még névtelen írástevő volt, tehát börtönbe lehetett zárni: a koncepciós per kiagyalóinak nem kellett attól tartaniuk, hogy felzúdulás fogadja a perbe fogását. Be akart rendezkedni a délvidéki magyar mikrovilágban, otthonossá akarta tenni a környezetét. Ebbe bukott bele.”

A Jugó-mítosz vége

Igen tanulságos a délvidéki magyarságnak az ottani rendszerváltozásban betöltött kezdeti és későbbi szerepére vonatkozóan, ha szembenézünk a ténnyel: a Vicei Károllyal történtek során megmutatkozik az az ember, akinek sorsában koncentráltan láthatjuk a titói Jugoszlávia MSUP (Medjuopstinski sekretarijat za unutrasnje poslove – Községközi Belügyi Titkárság) nevezetű hivatala és mindenható szerve, a SDB (Sluzba drzavne bezbednosti – Állambiztonsági Szolgálat) természetrajzát. A néhai daliás UDBA (Uprava drzavne bezbednosti, Állambiztonsági Igazgatóság) utódjáról a nyugatiasan csillogó-villogó „nemzeti kommunista” Jugoszláviában minden ott élő magyar közvetett vagy közvetlen fogalmat alkothatott – tökéletesen behálózta a Délvidék minden magyarlakta helységét (is), és nem túlzás azt állítani, hogy mindenkiről minden lényegeset tudott. Vicei esete jelképes is, tünetértékű is: a konkrét történések mellett az is, ahogyan egészen a világtörténelmi fejlemények kiteljesedéséig és e korszakos fejlemények helyi következményeként a nyilvánosság elkerülhetetlen megjelenéséig tökéletesen ismeretlen, titokban maradhatott a Tito Jugoszláviájának kultuszával százszázalékosan beetetett nyugati (és magyarországi!) közvélemény előtt nem egy és nem két súlyos, a jugoszláv ávó által elkövetett bűn. Mert bár a Hornyik által leírtakra rímelve és a védekezés egyedüli hatékony lehetőséget megcsillantva – mégis hiába írhatta számos börtönlevelének egyikében Vicei: „Börtönlakóként minden mértékű exhibicionizmust bevallok. Amikor a személyautó hátsó ülésén utaztattak a vizsgálóbíróhoz, a szemafor vöröse előtt vesztegelve, a véletlenül a szemembe mélyedő diáklányoknak szemérmetlenül felmutattam a csuklómon csillogó bilincset (…) A bűnről biztosan tudjuk, hogy titokban akar maradni (…) A titkosság sokszor nem csupán a kis formátumú bűnözők életeleme, hanem a sötét, ártó, diktatórikus államhatalomé is. A suttyomban elkövetett jogtiprás nem vált ki ellenkezést. A homályos indokú elítéltetés pár szavas újsághíre vagy teljes agyonhallgatása lehetővé teszi a bűn burjánzását és újratermelését. Ki tud ma a Hídban egykor verseket publikáló horgosi H. Z. kétévi raboskodásáról, amikor az újság meg sem írta?! És egyetlen sor sem jelent meg a ’77 februárjában zárult »színpados« per börtönítéleteiről. »Forduljak-e kegyelemért az elnökhöz?« kérdezte akkor anyám a beszélőn. »Ugyan!« , hárítottam el. Mit várhatnánk attól, akinek rövidke újévi szózatában jóformán csak arra volt gondja, hogy köszönetet mondjon az állambiztonsági szolgálatnak? Éppen ezért, ha egy rendőrségi kihallgatás végén titoktartásra kérnek, válaszoljunk akármit, de magunkban épp az ellenkezőjét fogadjuk meg: kürtöljük azonnal világgá, mi történt, hogy bántak velünk!”

A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa