Harminc éve odalenn – magyar szemmel

Fejezetek a délvidéki rendszerváltás történetéből 1.

Domonkos László – 2018.01.09. 03:26 –

A nyolcvanas évek végén a délvidéki magyarság már négy évtizede a Joszip Broz Tito nevével fémjelzett nemzeti kommunista rendszerben és a nem csekély mértékben általa összetákolt országban él. Ez a tény drasztikusan meghatározza a közösség kollektív lelki habitusának, általános tudati-identitási helyzetének és ebből következő viselkedésformáinak, politikai-közéleti aktivitásának megannyi módozatát is.

tito_kadarPillanatképek. Joszip Broz Tito és Kádár János 1974-ben. Egyikük sem érte meg rendszere bukását (Fotó: MTI/Szebellédy Géza)
Az anyagi jólét, valljuk be, a Szabó Dezső-i „éhes hassal nem lehet a Himnuszt énekelni” alapigazságának fordítottjára is alkalmazható: tele hassal ugyan lehetne a Himnuszt énekelni – de minek? Ha tele a hasam, ha „mindenem megvan”, és a Himnusz éneklése kihívásnak számít, netán dacnak, nyílt tiltakozásnak felel meg – ugyan minek lázadjak azok ellen, akiknek mindez köszönhető, akik mindezt lehetővé tették?

Ha sematikusan is, és ha ily módon persze kissé leegyszerűsítve is, de alighanem jócskán e séma szerint összegezhető a délvidéki magyarság öntudatának helyzetképe, minimum a huszadik század hatvanas éveinek végétől a nyolcvanas évek végéig. A szegény északi rokonokhoz érkező gazdag bácskai-bánsági „jugók” nem is nagyon titkolt szánakozó lenézéssel tekintettek a rizses csokoládé, a rumpuncs, a farmer és a nyugati lemezek (meg a többi) előtt ámult dermedtségben álldogáló-bámuló magyarországiakra, és adott esetben soha – és őszintén! – nem mulasztották el hangsúlyozni, kiknek (és kinek!) köszönhetik mindezt. Titónak „a balkáni Napóleonnak” (Márai Sándor) 1945-46-os legendájából táplálkozó hamis kultusza így és ekképpen fonódott össze jellegzetes „jugó” rendszerének megannyi délvidéki vonatkozásával, alakítva és – úgy tűnt – végleg kialakítva-megformázva a „nemzeti kommunista” Jugoszláviában élő magyarság szinte teljesen egységes kollektív lelki alkatát, habitusát, eszmei-szemléleti alapállását.

Tito halálos ölelése

Tito és a magyarok: mélylélektani-politikai esszé témája lehetne – fogalmazta meg Hornyik Miklós. Midőn e sorok írója 1996-ban megpróbálkozott ilyesmivel, azt kellett írnia, hogy a Jugoszlávia-kirakat csillogása a hetvenes évek második felére már nemcsak vakító volt, de világtalanná is tett százezreket. Még olyan kiváló magyarországi szellemi embert is, mint Száraz György, aki a Tito- és a „jugó”-kultuszt magas intellektuális-történetfilozófiai szinten igazolja Az utolsó Habsburg? (1984) című írásában. Innen egyetlen kiragadott példa – és mellette a pőre igazság. Száraz György ezt írja: „az autonóm Vajdaságban az oktatás rendszere biztosítja, hogy az általános iskolát mindenki anyanyelvén végezhesse. Egy középiskolai nemzetiségi osztály megnyitásához 15 tanuló kell, 1979-es adatok szerint a pár éve kezdődött iskolai reform keretében a középiskolák szerb-horvát nyelvű 1. és 2. osztályos diákjainak száma 22,4 százalékkal nőtt, a magyar nyelven tanulóké 50,6 százalékkal”.  Ezzel szemben Mirnics Károly adatai szerint az 1966/67-es és az 1986/87-es tanév között a magyar általános iskolák száma 197-ről 127-re (35,6 százalék), a tanulóké 40 ezer 363-ról 27 ezer 308-ra (32,4 százalék) csökkent. A magyar nyelvű középiskolásoknak mindössze 9,6 százaléka tanulhatott anyanyelvén 1987-ben, két év múlva, ’89-ben pedig 34 százalékuk nem járhat magyar nyelvű középiskolába. És az oktatás csak egy, egyetlenegy terület a sok közül… Titónak a magyarság felé szélesre tárt karja halálos ölelésnek bizonyult.

Magyarországon még 1988-ban is ritka kincsnek számítottak a jugoszláviai magyar nyelvű sajtótermékek (is). A Magyar Szó, a 7 Nap, a Híd vagy éppen az Új Symposion a Newsweekkel vagy a Times-szal egyenértékű, szenzációszámba menő kuriózumnak számított – a szegedi Délmagyarországnál dolgozókat barátaik-ismerőseik permanens irigykedése övezte, hiszen például a testvérlapnak számító Magyar Szó bekötött példányai akkurátus rendben a Népszabadság és a Magyar Nemzet mellett sorakoztak a titkárságon, a 7 Nap legújabb számát hetente futár hozta, és néha-néha még a folyóiratok példányai is eljutottak a szerkesztőségbe. Nem volt hát különösebben nehéz tudomást szerezni a megdöbbentő, már-már szenzációszámba menő eseményről sem: 1988 áprilisában Illyés-estet rendeznek Szabadkán a városi könyvtárban. És ami rögtön feltűnik – amellett, hogy majdnem mindegyik Illyés-vers szerbül hangzik el: a zsúfolásig telt teremben a szinte teljes, addig nagyrészt csak névről ismert délvidéki magyar szellemi elit jelen van: Hornyik Miklós (ekkor ismerem meg személyesen), Tari István, Dudás Károly, Garai László, Varga Zoltán, Dormán László és a többiek, az Illyés-fordító, magyarul kitűnően beszélő Sava Babic társaságában. Ez a sereglés ugyan nem juttatja eszembe a jó fél évvel korábbi Új Symposion-számot, de egyféle látványosan erősödő intellektuális egység, szilárduló közös eszmei fellépés a hamar előkerült, ekkoriban még alig fél évtizedes, 1983. február 20-án a Magyar Szóban megjelent Illyés-ellenes hírhedett Bori Imre-támadás kapcsán már teljes pompájában érzékelhető. Nemcsak az lep meg, mennyire egységes, nyílt és határozott a Borit elítélő, szinte felzúdulásszerű vélekedésözön, de az is, milyen kristálytisztán, mennyire „jugómagyar” öntudattól mentesen ítélkezik ez a népes és igen színvonalas értelmiségi kör a Még Illyés Gyulától sem! címmel megjelent, emlékezetes förmedvényről, amelyben Bori mintegy a délvidéki magyarság nevében szinte „kikéri maguknak”, hogy Illyés aggódni merészel a jugoszláviai magyarság sorsa miatt…

A szabadkai Illyés-est feledhetetlen tanulsággal marad meg örökre emlékezetes lépcsőfoknak a délvidéki magyar rendszerváltó történetben: komor, szép nemzetiszínű lobogóként egy kivételes históriai pillanatban felmutatta, mi mindenre is lesznek, lehetnek képesek a délvidéki magyarság legjobb szellemei (mintegy korábbi önmagukat csodálatosképpen meghaladva) – mintegy megelőgezve, jelezve és előrevetítve egy jóval nagyobb nemzeti közösség talpraállásának kezdeti szakaszát. Előőrsök őrtüzeként lobogva. Alig hat hónappal az újvidéki abszurd borzalmak és mindössze három esztendővel a második világháború után soron következő nagy európai mészárlás kezdete előtt.

A „joghurtforradalom”

A forró ’88-as nyár alaposan kilendíti álmos titóista nyugalmából a magyarok lakta déli vidéket: a megszaporodott gyűlések, demonstrációk – errefelé használatos idegen szóval: „mítingek” – július 9-én Újvidéken látszanak tetőződni. Több párhuzamos tüntetés közül az itteni a legnagyobb – mindenütt azt követelik, amit annak idején a memorandum megfogalmazott: a szerbség vezető szerepét, ennek érdekében az úgynevezett autonóm tartományok – Koszovó és Vajdaság – megszüntetését, vagyis teljes beolvasztásukat, ennek előfeltételeként pedig az 1974-es (e státusokat létrehozó) titói alkotmány módosítását.

Október 5-én és 6-án több tízezres tömeg lepi el az egykori Vásáros-Várad utcáit: a jövevények – főleg a kies Balkánról korábban betelepítettek és leszármazottaik – Belgrádból szervezett akció keretében buszokkal-vonatokkal érkeztek, és a felsőbb utasításra kivezényelt, feltüzelt helybéli szerb diákokkal és fizetésüket e daliás időtöltésre is kapó munkásokkal elvegyülve mintegy százezren, kedélyes demonstrátorokként skandálták követeléseiket. („Le a tartományi vezetőkkel!”, „Vajdaság=Szerbia!”, „Együtt erősebbek vagyunk” stb., stb.) Az elszántan tüntető délszláv néptömegnek az együttérzők (hatóságok? helybéliek?) üdítőket, szendvicseket és joghurtos flakonokat osztogattak, utóbbiakat vagdosták azután nagy számban a tartományi pártbizottság, az Újvidéken régen „báni palotának” ismert és nevezett épület falaihoz – így és ezért vonult be az 1945 utáni délszláv és közép-európai történelembe „joghurtforradalom” néven az 1988. október eleji, az MDF legelső, nagy szegedi összejövetelével majdnem azonos időpontban zajló esemény.

A joghurtforradalom hatása az elkövetkezendő három esztendő eseményeire – látszólag meglepő módon – rendkívüli volt. (A délvidéki magyarság következő, nagyjából ugyanekkor kezdődő életszakaszára ugyanígy.) A két autonóm tartomány megszüntetéséhez természetesen döntő mértékben hozzájárult: már a következő hónapban – kétéves vita után! –, november 26-án alkotmánymódosítást fogadtak el (miután – újvidéki joghurtosok mintájára – 20-án hatalmas tömegtüntetést szerveznek Belgrádban is), mellékesen mintegy betetőzi Slobodan Milosevic végső „megkoronázását” is, akit november végén 85 százalékos szavazataránnyal Szerbia államfőjévé választanak. A vajdasági tartományi vezetők repülnek, és velük repül az „autonomista” tartományi vezetés prominens tagja, „a magyar nemzetiségű, de a magyar kisebbségi érdekeket fel nem vállaló” (Arday Lajos) Major Nándor, Vajdaság SZAT (Szocialista Autonóm Tartomány) elnökségének tagja, egykori elnöke is… És nemsokára, 1989. március 10-én előbb a vajdasági parlament fogadja el a tartományi jogokat jelentékenyen megkurtító (az autonóm jogállást gyakorlatilag megszüntető) szerbiai alkotmánymódosítást, 23-án pedig – kifejezetten katonai nyomásra, a megszállás és a fokozódó terror hatására – ugyanezt megteszi a koszovói parlament is…

Az autonómia eltörlése

Az új szerbiai alkotmány minden téren Szerbia irányítása alá helyezte a két tartományt, miként Arday Lajos hangsúlyozza, „különösen belbiztonsági, védelmi, külügyi és gazdasági-pénzügyi területen”. Így Vajdaság sem lesz többé olyan helyzetben, hogy önállóan döntsön társadalmi és gazdasági fejlődéséről, jövedelmeiről-pénzügyeiről, kérdésessé vált a nemzetek és nemzetiségek addig legalább papíron látványosan létező, de úgy-ahogy, teoretikusan még be is tartható, a gyakorlatban pedig többé-kevésbé számon kérhető-nyomon követhető, bár szigorúan viszonylagos, de legalább valamennyire mégiscsak meglévő „húzd meg-ereszd meg” egyenjogúsága.

A bácskai-bánsági magyarság néma döbbenettel és teljes passzivitással figyeli ezt a tobzódást: aligha érzi még, milyen hatása lehet mindennek az alig egy évvel későbbi magyar vonatkozású történésekre. w

A szerző a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum munkatársa