Az igazságos béke illúziója – Wilson tizennégy pontja

Magyarország bízott a háború méltányos lezárásában, de az antant a vae victis elvet követte

Ligeti Dávid – 2018.01.08. 03:00 –

Száz éve, 1918. január 8-án Woodrow Wilson amerikai elnök hazája Kongresszusa előtt közzétette 14 pontjából álló dekrétumát, amely az első világháború egyik legfontosabb diplomáciai aktusává vált. Wilson kiáltványa a bolsevizmus által megfogalmazott annexiók nélküli béke programjára reagált, másfelől megfogalmazta az antant hadicéljait is.

Woodrow Wilson 20180108 Woodrow Wilson amerikai elnök (balról az első) és miniszterei tanácskozás közben (Forrás: Wikipedia)

Az Amerikai Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat üzent a Német Birodalomnak, miután az két hónappal korábban korlátlan tengeralattjáró-háborút hirdetett. Az USA azonban már semleges félként is jelentős szerepet játszott a világháborúban, miután az antant fontos hadianyag-beszállítójává vált. Tekintettel azonban a megsegített államok igen szorult helyzetére a szállításokra jelentős hitelállomány keletkezett. Így az USA számára döntő fontosságú volt, hogy az antant kerüljön ki győztesen a háborúból, hogy esély legyen a visszafizetésre.

Az USA formailag csak „társult hatalomként” lépett be a háborúba az antant oldalán, ám hónapról hónapra egyre erősebb befolyást gyakorolt a háború vezetésében. Jól jelezte ezt a folyamatot, hogy Wilson 1917. december 7-én hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Az amerikai agresszió válasz volt a caporettói áttörést követő diadalmas hadjáratra, ugyanakkor véglegesen eszkalálta a konfliktust, és jóformán ellehetetlenítette a különbéke-törekvéseket is. E lépés azonban csak megelőlegezte a 14 pont kiadását, amelynek egyik fő célja éppen hazánk dezintegrálása volt.

A békepontok

1917. december 18-án Wilson elnöki tanácsadója, Edward House egy eredménytelen külpolitikai misszióból tért haza Párizsból. Küldetésének legfontosabb célja az volt, hogy az antant végre deklarálja egy formális nyilatkozatban hadicéljait. Az amerikai álláspont szerint erre Lenin nyilatkozatai, továbbá a központi hatalmak racionális békenyilatkozatai miatt is szükség lett volna. Mivel House küldetése kudarcba fulladt, az amerikaiak a tettek mezejére léptek: így került sor 1918. január 8-án Wilson kongresszusi beszédére, amely 14 pontban összegezte külpolitikai céljait.

A pontokat áttekintve megállapíthatjuk, hogy azok legfontosabb célja a szovjet-orosz bolsevizmus – világrendet felforgató – elveinek ellensúlyozása volt. Az amerikai elnök „nyílt békeszerződésekre” hívott fel, kizárva titkos paktumok megkötését (1.). Második pontja a tengerek szabadságát és azok nyílt használatát deklarálta. Az amerikai financiális érdek mentén a harmadik pont a gazdasági korlátozások felszámolására, és egyenlő kereskedelmi feltételek biztosítására hívott fel – vagyis lényegében a szabadkereskedelem létrehozását indítványozta. Nem véletlen, hogy ez az elv a mai napig meghatározza az USA gazdaságdiplomáciáját – a szabadkőműves új világrend (novus ordo seclorum) szellemében.

A negyedik pont a fegyverkezés visszaszorításának igényét fogalmazta meg; ennek révén léphetett fel az elnök mint a pacifizmus egyik fő képviselője. Wilson ötödik pontja „az összes gyarmati igények pártatlan rendezésére” hívott fel, ugyanakkor megfogalmazta a helyi lakosság szuverenitásának mérlegelését is. Érdemes megjegyeznünk, hogy míg a központi hatalmak kisebbségeinek igényét maradéktalanul elismeri a dekrétum, addig a túlnyomó részt csak az antant által irányított gyarmatok esetében nem. Wilson egyúttal Trockij néhány nappal korábbi kiáltványára is válaszolt, aki a gyarmati uralom – avagy az imperializmus igája – alatt élő népek szabadságát is követelte.

Igen lényeges kérdésben foglalt állást a következő, hatodik pont. Az amerikai elnök szorgalmazta az orosz területek kiürítését, valamint alkalmat kívánt biztosítani Szovjet-Oroszország „saját fejlődésének és nemzeti politikájának független meghatározására”, vagyis az antant részéről először fogalmazta meg a bolsevizmus rendszerének esetleges elismerését. Érdemes felidéznünk, hogy eddigre a volt cári birodalom területei közül a központi hatalmak megszállták a Baltikumot, és a lengyel- és ukránlakta területek többségét. Wilson – súlyos morális kérdéseket felvető – engedékenysége a bolsevizmussal szemben azzal enyhíthető, hogy bízott abban: az oroszok folytatják a háborút az antant oldalán. (A keleti fronton 1917. december 22. óta fegyverszünet volt érvényben, de a béketárgyalások még zajlottak Breszt-Litovszkban).

A 7–13. pontok a központi hatalmak további háborús eredményeit, sőt létét kívánták megsemmisíteni. Belgium helyreállítása, Elzász-Lotaringia Franciaországhoz csatolása, valamint a független lengyel állam (13.) megteremtése elsősorban a Német Birodalmat sújtotta. Hazánk szempontjából azonban még fontosabb volt a 9–11. pontokban megfogalmazott igények sora: vagyis az olasz határok kiigazítása, Románia, Szerbia és Montenegró kiürítése, sőt Szerbia tengeri kijárathoz juttatása. Wilson e pontjával nyíltan kiállt az állami szintre emelt szerb terrorizmus, valamint az olasz és román agresszió mellett. Mégis legsúlyosabb lépése a 10. pontban megfogalmazott követelés volt, amely „Ausztria–Magyarország népei számára az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét” tartalmazta. A wilsoni megfogalmazás már jelezte a Beneš által megfogalmazott toposz („a Monarchia a népek börtöne”) nemzetközi elfogadtatását. Az amerikai elnök ezzel szinte robbanóanyagot helyezett a Monarchia törésvonalaira, és világossá válhatott mindenki számára, hogy az antant egyik legfőbb céljává a dualista állam szétzúzása vált. Ráadásul ezek a változások elkerülhetetlenül annexiókkal is együtt jártak…

A Monarchia feldarabolása

Sajnos e következtetések helyes levonása elmaradt az Osztrák–Magyar Monarchia részéről. A helyzetet jól jellemzi gróf Ottokar Czernin külügyminiszter január 24-i nyilatkozata, amely méltatta Wilsont, mivel „közeledett az osztrák–magyar álláspont” felé. Ekkor azonban még a békeszerető IV. Károly sem támogatta a dualista állam nemzetiségi föderalizálását.

A wilsoni 10. pontot jóval reálisabban értékelte a csehszlovák és délszláv emigráció, amely komoly politikai hátszelet kapott az amerikai elnöktől. E folyamat eredőjeként zöld lámpát kapott a szerbek jugoszláv állami koncepciója, és még 1918 nyarán az antant hadviselő félnek ismerte el a mesterségesen összetákolt Csehszlovákiát. Nem véletlen, hogy Prága egyik legforgalmasabb sugárútja a mai napig Wilson nevét viseli.

Wilson homályos megfogalmazása ellenére az amerikai politikai vezetés ekkor már eltökélte a Monarchia feldarabolását. Ezt támasztja alá a külügyminiszter, Robert Lansing január 8-i naplóbejegyzése is: „Az elnök kereste annak lehetőségét, hogy érintetlenül megőrizze a dualista Monarchiát. Ezt az eljárási módot nem tartom okos dolognak, és úgy gondolom, az elnöknek el kellene engednie ezt a gondolatot, és új államok alapítását kellene elterveznie a császári birodalom területén, valamint követelnie Ausztria–Magyarország felosztását. Ez az egyetlen biztos eszköz arra, hogy véget vessünk a német uralomnak Európában.” Az amerikai koncepció végzetes tévedését később igazolta a második világháborút közvetlenül megelőző időszak, sőt napjaink Európai Uniója is: térségünkben – erős nagyhatalom hiányában – szinte maradéktalanul érvényesül a német gazdasági szupremácia.

Wilson a Monarchia sorsához igen hasonló módon előkészítette az Oszmán Birodalom feldarabolását is (12.), végül megfogalmazta a későbbi Népszövetség elvi alapját.

Wilson 14 pontja a Monarchiát igen nehéz belpolitikai helyzetben találta: a caporettói áttörés sikere ellenére súlyos sztrájkok robbantak ki a hátországban, a lakosság éhezett. A Német Birodalomban Hertling birodalmi kancellár reflektált Wilson pontjaira január 24-én, amely során elutasította a központi hatalmak integritását sértő pontokat – különösen pedig az Elzász-Lotaringia kérdésében elfoglalt amerikai álláspontot. E körülmények hatására is az amerikai elnök jegyzéke valójában csak 1918 őszén váltott ki komolyabb hátországi visszhangot, amikor viszont már az antant került erőfölénybe a frontokon.

A 14 pont a világtörténelem egyik legsikeresebb propagandaműveletének bizonyult. 1942-ben az egyik amerikai újságíró így értékelte a dokumentumot: „A múlt világháborút nem a szövetségesek fölényével nyertük meg, hanem szellemi téren Wilson programjának 14 pontjával. Ebben a háborúban (ti. a második világháborúban) is szükségünk van a Wilson 14 pontjához hasonló valamire, hogy hozzájárulhassunk nemcsak katonai, hanem szellemi vonatkozásban is a háború befejezéséhez”. Wilson 14 pontjának kiadása valóban nem volt más, mint egy megtévesztő hadjárat. Ezzel a propagandaeszközzel az amerikaiak sikeresen hitették el, hogy az elnökük békét hoz. Ám a versailles-i béketárgyalások idején e pontok még csak elvi hátteret sem szolgáltattak a győztesek megtorlásának, és egyedül csak a Népszövetség létrehozását lehetett megnevezni az egyetlen jelentős – valamennyire pozitívnak nevezhető – eredménynek. A wilsoni pontok mindemellett az új amerikai szupremácia első jelentős dokumentumaként is kezelhetők: az USA a történelem folyamán most először avatkozott be mélyen Európa politikai viszonyaiba. Ez a ma embere számára magától értetődő dolog, száz esztendeje azonban még valódi újdonságnak számított.

Magyar következmények

Wilson pontjainak álságosságát 1918 szeptembere igazolta: ekkor IV. Károly a wilsoni pontok elismerésével kínált békét az antantnak. Ám a válasz lesújtó volt: „Tökéletes győzelmet kell aratnunk!” – jelentette ki az amerikai elnök, amellyel csatlakozott a Lloyd George–George Clemenceau alkotta tandemhez. Hasonló magatartást tanúsított az antant október 16-át követően is, amikor Károly manifesztumával átalakította Ausztria politikai berendezkedését, és lényegében autonómiát kínált a nemzetiségeknek. Az antant eddigre azonban a győztes béke elvét vallotta, amely összekapcsolódott a vae victis ősi tételével is.

Hazánk számára a wilsoni pontok talán a legsúlyosabb következménnyel jártak valamennyi hadviselő fél közül. Ennek oka a háború folyamán fokozatosan pacifistává váló gróf Károlyi Mihály személye volt, akinek kormánya vakon bízott az amerikai elnök békepártiságában, és demokratikus elkötelezettségében és abban, hogy a háborút méltányos béke fogja lezárni, és legfeljebb az egyértelműen magyar kisebbségű vármegyéket fogják elcsatolni. A november 16-án kikiáltott Magyar Népköztársaság (amelyet súlyosan helytelen módon I. Magyar Köztársaságnak is hívunk) mindvégig makacsul ragaszkodott a „Wilsontól csak wilsoni békét” jelszavához. Az ebben való szinte vallásos hit a történelmi Magyarország bukásának egyik legfontosabb okává lépett elő, és e tényező révén az Amerikai Egyesült Államokat annak ellenére is döntő felelősség terheli a trianoni békediktátumért, hogy 1919-ben kivonult a versailles-i békekongresszusról. w

A szerző a Veritas Történetkutató Intézet tudományos munkatársa