Szétrobbanó hazugságok

Sally Potter A vendégek című filmje Paolo Genovese sztoriját idézi, csak kegyetlenebb:itt a Teljesen idegenek brit fordítása – Egy este, amikor elszabadul a pokol

Péntek Orsolya – 2018.01.04. 02:37 –

Nagyon hasonlít a Teljesen idegenek című, 2016-ban forgatott Paolo Genovese-film alapötletére Sally Potter rendező A vendégek (eredetiben: The Party) című filmje. Mindkettő szűk baráti körben játszódik, néhány helyiségben, vacsoraidőben, és mindkettő arra épít, hogy megmutassa: egy-két óra alatt képes összeomlani egy emberi viszonyrendszer, néhány hazug kapcsolat és egy-egy élet, ha csak egyetlen ember igazat kezd mondani.

A vendégek 20180104 A fekete-fehér alkotás görbe tükröt mutat a társadalomnak, de közben meg is nevetteti a nézőt (Forrás: Cirkofilm)

Hazugságokban élünk, folyamatosan hazudunk, mérhetetlen szenvedésre ítélve ezzel másokat és magunkat, hiszen előbb-utóbb minden kiderül, ha pedig nem, a hazugság akkor is velejéig mérgezi az életet – ennyi mindkét film konklúziója. Azonban az egyik nem lenne olasz, ha nem az általános örök emberi történetet keresné és mutatná fel mindebben (és nem találna, csak mellékesen szépséget is mindebben), a másik pedig nem lenne brit, ha nem próbálná meg aktuális társadalmi torz tükörré, a fekete komédia határán egyensúlyozó filmmé alakítani a rendező az alapszituációt.

Sally Potter fekete-fehér filmjében – a színek hiánya is erősíti a hatást – a háziasszonyt, Janetet (Kristin Scott Thomas) ünneplik, akit épp megválasztottak a brit árnyékkormány miniszterévé. A rendező kevés eszközzel éri el, hogy már a film elején érezzük: valami nincs rendben. Míg a friss miniszter a jó háziasszonyt játssza a konyhában, férje, Bill (Timothy Spall) üveges tekintettel, egy üveg borral a kezében mered kifelé a nyitott erkélyajtón, ahol betekint egy róka. Amikor a nő újra és újra elmondja valakiknek a telefonba, hogy férje mindvégig támogatta, és csak így sikerülhetett a győzelem, még csak azt gyanítjuk, hogy a férfi, aki ezért lemondott egyetemi karrierjéről, nem osztja egyértelműen felesége lelkesedését, ahogy azonban sorra érkeznek a vendégek, és egyik zavartabb, mint a másik, már nyilvánvaló, hogy itt több van a háttérben, mint a felfordult család konfliktusa, ahol a nő sikeresebb, mint a férfi.

April (Patricia Clarkson), a hűséges barátnő cinikus, rideg nő, aki folyamatos kellemetlen megjegyzéseivel fagyasztja maga körül a levegőt. Férje, Gottfried, akit Bruno Ganz alakít zseniálisan – csaknem úgy, mintha a Berlin felett az ég angyalának reminiszcenciája és egyben paródiája lenne – a nyugati civilizáció önellentmondásai miatt a keleti filozófiák és életrend felé fordult, ám igyekezete, hogy a többiekkel elfogadtassa a másfajta koordinátarendszert, egyszerre túlzott és nevetséges. Amikor pedig megérkezik a fiatal és ambiciózus Tom (Cillian Murphy), aki közli, hogy felesége később jön, majd beront a fürdőszobába, ahol remegve szívja fel a kokaint a fürdőkád széléről, már világos, hogy az elit társaság tagjai magas társadalmi státuszuk ellenére mentális-emocionális nyomorékok.

Végül a társaság leszbikus párja, Martha (Cherry Jones) és Jinny (Emily Mortimer) bejelenti, hogy gyermeket vár, rögtön hármasikreket, s emiatt kitör mindenkiből a saját bejelentenivalója. Először csak letorkolják őket, hogy gyerekek mindennap születnek, miniszterré viszont nem nevezik ki mindennap az embert, ezért holmi gyermekáldást nem érdemes ünnepelni, csak a háziasszony karrierjét. Aki azoban férje lábai elé omlik, amikor Bill közli, hogy halálos beteg.

Innentől elszabadul a pokol, és a relatíve rövid filmidő (alig több mint egy óra) alatt mindenkiről kiderül, hogy folyamatosan hazudik, és/vagy illúziókat kerget, és hogy a brit társadalom elitje nemcsak, hogy kiüresedett, karrierista és évtizednyi hiánya van megélt emberi érzelmekből, de immár a reprodukcióra is képtelen: a film egy pontján elhangzik, hogy a társaságból senkinek nincs gyereke, csak a leszbikus Jinny vállalta, hogy anya legyen.

Amikor pedig előkerül egy pisztoly, és megérkezik a társaság eddig hiányzó tagja, Marianne is (akit meg sem mutat a kamera), helyére kerül az utolsó kocka is a puzzle-ban.

A rendező függőben hagyja a gyilkosságot – mégis olyan érzésünk van, hogy az nem fog megtörténni a filmidőn túl. Aki nem tud felelősséget vállalni magáért és azokért, akikkel együtt él, vagy akiket a barátainak mond, az legfeljebb indulatból, véletlenül öl, máshoz gyáva. Ez nem a görög tragédiák, hanem a kisszerű önzés és infantilizmus, az apokalipszis kora, ahol nincs katarzis, mert mindemögül már rég kiveszett a görög (védai, tórai) mértékkel mért ember.

A film ugyanakkor olyannyira abszurd, olyannyira kegyetlen, sőt dühödt, hogy a görbe tükörben látszó nyomorultakat inkább sajnálja, mint megveti a néző – miközben nevet. Hiszen komédia az egész. Mattfekete komédia.

A vendégek
Feliratos angol film, 2017, r.: Sally Potter
10/7