Emberség háború idején

Szakály Sándor: Az oroszok pontosan tudták, mikor állítunk mi fenyőt, olyankor nem lőttek, néha átmentek barátkozni, a szovjet tisztek azonban nyugodtan ágyúztak szenteste is

Lázin Miklós András – 2018.01.02. 03:42 –

Történhetett 1918–19-ben bármi, a gróf Károlyi család karácsony táján, mint mindig, elküldte a birtokjövedelem őt megillető részét Mihálynak az emigrációba – mondta lapunknak Szakály Sándor egyetemi tanár, A VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója. Arról is beszélt, a Magyar Királyi Honvédség Szovjetunióban harcoló alakulataitól az ünnepekre igyekeztek hazaengedni a katonák egy részét, de volt olyan rokona, aki „én ráérek” felkiáltással egy gyerekes apa javára lemondott a számára engedélyezett szabadságról.

Szakaly-Sandor„Az úriember nem jobb- vagy baloldali fogalom, hanem kihalóban lévő faj” (Fotó: Hegedüs Róbert)
–  Mikor anyagiasodott el a ka­rácsony?

–  Úgy vélem, ez a fogyasztói társadalom szokásainak első hazai feltűnéséhez, a hetvenes évek második feléhez köthető.

–  De ha felütünk egy 19. század végi napi- vagy hetilapot, zavarba ejtő mennyiségű karácsonyi hirdetés néz vissza ránk.

–  Igen, de vajon az akkor élő emberek mind meg is vették azokat a termékeket?

–  Ha évről évre megérte a lapokban reklámfelületet vásárolni, akkor talán igen.

–  A közgazdasági összefüggést nem tagadom, ám a kérdés továbbra is áll – vajon mekkora tételekben vásároltak az emberek, és mit? Abban egészen biztos vagyok, hogy Budapesttel ellentétben a falvak vagy a vidéki városok lakosságának – ahol az ország népességének többsége élt és dolgozott – nem kínáltak felesleges holmikat, és a fizetőképes kereslet is nagyságrendekkel kisebb volt, mint manapság. Nem létezett, még a sok újsághirdetést vagy a már akkor látható óriásplakátokat is beleszámítva, az a kereskedelmi nyomás, nyomulás, amit ma tapasztalunk. És az egyéni igények sem rugaszkodtak el a valóságtól.

–  Mi az elrugaszkodás például egy okostelefon iránti vágyban?

–  Nekem is van mobilom de a tudásának csak apró töredékét használom. Az egyénnek illene tisztában lennie saját igényeivel és korlátaival. Talán nem tévedek sokat, szerintem rengeteg, felturbózott kommunikációs eszközzel megajándékozott embernek elég lenne a „buta” mobil, ám ilyet lassan már nem is árusítanak. Az „okos” viszont nagyságrendekkel drágább. Mi ez, ha nem az ünnephez köthető anyagiasság és feleslegesség orgiája?

–  Az emberi viszonyokban meny–nyire számított annak idején a karácsony?

–  Lényegesen többet ért, mint amit ma gondolunk erről az egészről, ám a szeretet megnyilvánulása sem ehhez a néhány naphoz kötődött, hanem az év összes napján tetten érhető volt.

–  Nem árnyékolta be például a politika?

–  Úgy semmiképpen, ahogyan az a világban most zajlik. Említek egy példát. Történhetett 1918–19-ben bármi, annak ellenére a Károlyi család karácsony táján mindig elküldte a birtokjövedelem őt megillető részét Mihálynak az emigrációba. Ha nem ment nyíltan, akkor titokban, de tettek róla, hogy a küldemény
– pénz – odaérjen. A dualizmus politikusai sem feltétlenül kedvelték egymást, ám léteztek határok, amelyeket nem léptek át sem a közbeszédben, sem a magánviszonyokban. Erre szoktam mondani, hogy az úriember nem jobb- vagy baloldali fogalom. Sajnos a 21. századra a veszélyeztetett, kihalófélben lévő fajok közé került. A karácsony és az újesztendő pedig régen szentnek számított, és teljesen természetes megnyilvánulásnak tekintették, hogy a velük ellentétes oldalon állókat is szeretettel felköszöntsék.

–  Akár a háború során is?

–  Maximálisan. Persze különbséget kell tennünk az első és a második világégés között.

–  Azaz?

–  Az Osztrák–Magyar Monarchia haderejében még a harcok vége felé is ügyeltek rá, hogy a frontokon az ünnepekkor csönd legyen. Itt ugye nem arra kell gondolnunk, hogy Bécsben vagy Budapesten valamelyik vezérkari tiszt kiadta a központi és visszavonhatatlan ordét, miszerint a csapatok december 24-én és 31-én vagy az ortodox ünnepen ne lövöldözzenek az olaszokra, oroszokra. Ezt helyben, a fronton szolgáló, a rangsorban lejjebb álló tisztek vitték véghez, és amennyire tudjuk, ők ezt következetesen szem előtt is tartották.

–  Élt a viszonosság elve?

–  Ha az első világháborút tekintjük, igen. Az oroszok pontosan tudták, mikor állítunk mi fenyőt, olyankor nem lőttek, sőt néha átmentek barátkozni, és működött ez a többi fronton is. A másodikban ellenben már nem beszélhetünk ilyesmiről. A szovjet tábornagyokat vagy az alacsonyabb rendfokozatú parancsnokokat nem kötötték efféle érzelmi-intellektuális béklyók, így nyugodtan ágyúztak szenteste vagy január elsején. Persze ennek az oka azonnal érthető lesz, ha figyelembe vesszük a megelőző ateista évtizedeket, az agymosást és mindent, ami ezzel kéz a kézben járt – ha a saját ünnepem sem érték, akkor az ellenségemé még annyira sem szent.

–  Az előbb említett barátkozások során nem vetődtek föl a katonákban a „miért” kérdései? Az, hogy miért kell megölniük egymást?

–  Szerintem ez minden érző emberben megfogalmazódott, akár még a hátországi szolgálatban is. Rengeteg hajdani visszaemlékezést ismerünk, amelyekben az egyén papírra jegyzi efféle érzéseit. Miért kell lelőnöm a másikat? Ő miért akar engem elpusztítani? Ezek most olvasva is szívbemarkolók, és rendkívül nehéz, ha nem lehetetlen rájuk felelni. Akad itt azonban még egy tény: a két világháború idején a magyar társadalom legnagyobb része még vallásos volt. Ez keretezte a létet még akkor is, ha az egyén esetleg maga nem volt rendszeres templomlátogató.

–  Pró- és kontra legendák keringenek arról, hogy a 1941 és 1945 között a parancsnokok mennyire vették figyelembe a katonák családos vagy nőtlen állapotát. Mi lehet igaz ezekből a történetekből?

–  Egy háború, különösen a pusztításában páratlan második, sajnos mindenre adott példát gazdagon, volt karácsonyi-újévi ünnepekre történő hazaengedés, de szándékos rosszindulatból eredeztethető lövészárokban tartás is. A családos, azaz gyermekes honvédeket azonban igyekeztek szabadságra engedni. Persze sokat nyomott a latban az adott térség harci helyzete, és az, hogy mindenkit még a ritka nyugalmasabb időszakokban sem nélkülözhettek, de a törekvés, a jó szándék döntő részt megvolt a vezetőkben. Ezzel kapcsolatban a saját családomból is van történetem. Egy, a Don-kanyarban szolgáló rokon 1942 végén teljesen önként lemondott a már kiírt és jóváhagyott szabadságáról egyik családos bajtársa javára. Az érintett olyformán fogalmazott, ő „ráér”, hiszen nem várja otthon asszony, gyerek, szálljon vonatra, akinek mindez fontosabb.

–  E rokon végül hazatért?

–  Az áttörés forgatagában nyomtalanul eltűnt. A legnagyobb áldozatot hozta, amit egy ember a másikért megtehetett. Karácsonykor.