Szerencsés KárolyHold fényében az arcunk

Merre vessük tekintetünket az évek fordulóján, most éppen, amikor a Krisztus utáni harmadik évezred tizenhetedik éve átadja helyét a tizennyolcadiknak?

Szerencsés Károly – 2017.12.30. 01:16 –

Vissza vagy előre? Gondoljuk végig, mi minden történt velünk egy esztendő alatt, vagy kutassunk inkább a jövőben? Esetleg mindkettőt próbáljuk meg egyszerre, hiszen ez lenne az elvárt számvetés értelme. Vagy inkább hagyjuk az egészet, és mulassunk egy nagyot, eresszük ki a feszültséget, engedjük el az óévet, s az új évről majd csak megtudjuk, mit tartogat számunkra. Legyünk fatalisták, értekezzünk az Úr kifürkészhetetlen útjairól, vagy hivatkozzunk a predesztinációra, esetleg legyintsünk mindenre cinikusan, mint a legrosszabb fajta nihilisták.

Nem tudom, létezik-e olyan ember, aki a múltba nem néz vissza soha, vagy olyan, aki nem gondol a holnappal, nem tervez. Nem hiszem, hacsak nem valamely súlyos betegség támadta meg. Kevés rettenetesebb állapotot tudok elképzelni – talán az állandó fizikai kínszenvedést –, mint az emlékezetnek és a tervezésnek a megvonását. És biztosan van ilyen állapot is. Érkezhet e kór adagolva, sunyin, alattomosan, alig észrevehetően, vagy elsöpörhet minket egyetlen pillanat a másodperc tört része alatt is. Mégis abban a pillanatban még hisszük, hogy kezünket nyújthatjuk a segítségért, s talán azt is, hogy megbocsátást nyerhetünk, vagy magunk gyakorolhatjuk a felszabadító kegyet.

Merre nézzünk? Vissza vagy előre? A múltba vagy a jövőbe? A kettő esszenciája a jelen pillanatunk. Ez is. Az örömteli, a gyásszal terhes, a bolondos, bölcs, a szerelmes. A magányos, erőtől duzzadó vagy elernyedt, a remélő, akaró, vagy csak reménykedő és lemondó, az ingerült s az alázatos: mindegyik pillanatunk a jelenben él. Ez az életünk. Mégis. Mégis vannak, akik inkább a múltban érzik magukat jobban emlékeik között, s vannak, akik szívesebben szegődnek a jövőhöz. Álmodni mindkettőben lehet, sőt: minden álmunk, amely valamelyest jövő, mégis csak a múlt elemeiből épül. S ugyanakkor minden álmunk, amelyik a múltat idézi fel, hordozza a jövőt. Sokan próbálták megfejteni már az álmokat. Én nem vállalkozom erre. De azt tudom, hogy az álom fantázia, s a fantázia sem más, mint múlt és jövő. S akinek megadatott, még valami más is. Vízió, tünemény, holdkőzet, bűvölet. S akik éberen is tudnak álmodni, ők segítenek nekünk múltat, jövőt érteni, a jelen pillanatot igazi életté feldúsítani. Az ihlet által.

Az ihlet más és több, mint az inspiráció. Valami olyan spiritus divinus, ami egész életünket át kellene hassa. Mindennap találkozzunk vele, melengesse lelkünket, ellibbentve selymes fátylat célokat mutasson, amelyek megvalósításához erőt nekünk kell meríteni. Eddigi tudásunkból, mások példájából, a tudományból, művészetből, szakmákból, szülők féltő mosolyából, s magából a Teremtésből. Az ihlet nem valami művészi manír. Nincs erőszakos eszköz, amely előhívja a zugokból, ahol félve megbújik: ki talál rá?!

Merre nézzünk? Vissza vagy előre? Minden ember felteheti a kérdést, de minden család, közösség és nemzet is. Mi magyarok, egyenként mindannyian kíváncsiak vagyunk és gyakran kíméletlenek és igazságtalanok is. Milyen volt az elmúlt év? Az elmúlt tíz év? Milyen volt az életünk? Ezt is sokan mérlegelik az év utolsó napjaiban. S tűnődéssé válnak a kérdések: milyen lesz a jövőnk? Milyen lesz holnap? A nemzetről egy költőnk azt írta: „közös ihlet”. Tehát a nagy kérdés: keressük-e közösen azt a bizonyos inspiráló, isteni abroncsot? Vagy legyintünk léhán, cinikusan: szabaduljunk már meg ettől a romlott vacaktól! Ha az utóbbit tesszük, a múlttalanság és jövőtlenség kórja lassan, adagolva, sunyi tudatossággal, de észrevehetően teret nyer, s maradhatunk zászló helyett lebegő rongyok.

Mi jellemzően múltba tekintő nemzet lettünk. Sok oka van. Múltból építettük fel magát a nemzetet, múltra támaszkodó ihletből. Nyelvünkből, mozdulatainkból, tekintetünkből, s az ezeket meglátó költők, írók, zenészek, sokféle csodás szabad népség isteni képzeletet igénylő teljesítményéből. Kellett hozzá fegyver is néha, mert védtelenek voltunk. A védtelenek ereje a Vezércsillag útmutatása. Későn született meg a törvény, hogy saját országunkban legalább használhassuk saját nyelvünket is a hivatalokban. Ezernyolcszáznegyvennégyben. Tegnap volt. S vajon hogyan beszéltünk azelőtt? S beszélhetnek-e ma anyanyelvükön a magyarok a kórházakban, iskolákban, városházán szerte szülőföldjükön a Kárpát-medencében?

Visszanéztünk, hogy legyen jövőnk. És lett. Tiporták, gyűlölték, de lett. Aztán Trianon után hogyan is volt? A múltat őrizve lehetett csak jövője Székelyföldön, Bácskában, Kárpátalján, minden „szórványban”, Árvában a magyarnak. S van ma is: csakis, mindig is. Erős a múlt, s a szórvány: mag. Őrizze ki-ki, nehogy kivesszen a magja a magyarságnak. Mert most, s már száz esztendeje a világból olyan szelek fújnak, hogy írmagja se maradjon! Magva szakadjon! „Vezéreljen a jó Isten! Megfordul a szél! – válaszoljuk, üzenjük azoknak, akiknek százszor nehezebb a dolguk. Hiszen mintha mindannyian kicsit szórványban éreznénk magunkat ebben a zavarosan, erőszakosan masszásodó világban. A nagy „egészet” csak egy biztos pontból látni, egészben gondolkodni is csak szilárd erkölcsi alapon érdemes. Az uniformizáltság, haszon, pénz, fogyasztás, hajszolt fejlődés nem az. A tisztesség, becsület, szerénység, odaadás, szeretet, hűség, együttérzés az. A penge, melyet köszörülnek a disznófejű nagyúr emberei, éles lesz. De kicsorbul a pajzsunkon, zúduljanak bár napestig a csapások.

Merre nézzünk? Hol keressük a közös ihletet? Lássuk és tegyük a dolgunk! Épp elég merészség, mert ezzel tartjuk erősen a pajzsot. Ha fát kell kivágni, mert túl nagyra nőtt, vagy elkorhadt, tegyük úgy, hogy ne dőljön a házra. De vágjuk ki! Ha valaki a hazánkat fennhangon becsmérli, utasítsuk rendre. Viszont ha kiválasztottnak érezzük magunkat, nézzünk előbb csillagfényes, nyugodt víztükörbe, s ha bátornak, vegyünk részt a teremtésben és a teremtett élet megtartásában.

Most is van, aki nem kér a közös ihletből. „Kiválik”. Mindig volt. Talán azt képzeli, hogy már azon a bizonyos labdatéren is ott ácsorgott. Jeleket keres. Elhagy, menekül. Messze idegenbe megy, vagy csak itt bent dobol habzó idegenségben. S nyelvel, átkoz, megbélyegez. Nem a politikusokról és kapcsolt részeikről beszélek. Ők majd megmérettetnek. Múlandó idő. Sokkal inkább a közös ihletet nem értő, s ezért nem is kutató mindenféle „intelligenciáról”. Arról a labdatérről, ahonnan a legszebb magyar érzés és költészet szárnyalt fel, s majdnem mindegy, hogy Ady Endre, Molnár Ferenc vagy Tóth Árpád ég felé nyújtott tenyeréből rebbent az égbolt tükrére, s onnan vissza az Anna-tó vizére. Eltévelyedett barátaim: nézzetek bele a víztükörbe. Csak itt lehet, a mi vizeinknél. Mert bennük mély ihletettségben ott a múltunk. Tihanyban, a Szent Anna-tónál, Visegrádnál, a Dunakanyarban, s még itt a kertemben, a kútnál is. Merészség kell ehhez is. Az óceánba nem belenézni kell, hanem eljutni odáig. De csak az Értől indulva. A szent egyesülés nem azt jelenti, hogy az óceán elönti az Ér forrását. Mert az az özönvíz.

Az új év első napján szeretném, ha friss hó esne. Tavasszal minden bokor és fa virágozna. A rét szép, selymes fűvel várna, s nem tudnám, hogy léteznek ott kullancsok is. Leheverednék boldogságban. Nyáron a nap sugarát a bőrömön érezném, s a gyümölcsöket út szélén álló fákról szedném. Vándorolnék őszig, szüretig, s aztán újra jólesne arcomat a hűvös szélben megfürdetni, s szomjúhozni az újat. Az új esztendőt. A fényeket. Most a Holdra nézek. Fényes sarló. Napba nézni nem lehet, de még mesterséges fénybe sem. A lebegő Hold énekeket küld, egyre halványuló, gyengülő hullámokat, mintha követ dobnánk a tóba. Sugarai könnyhullások, hullámzó kacagások. Lám, ott az arcvonásunk. Boldog, Merész Új Évet Kívánok!