Tamáska PéterPolitikai foglyok 1963 után

Az 1963. évi nagy vagy ENSZ-Amnesztiát követően a börtönökben sok minden megváltozott

Tamáska Péter – 2017.12.29. 01:18 –

A szocializmus elviselhetőségébe vetett hiedelmek általánossá váltak, s a büntetőintézetekben fokozatosan megszűnt az osztályalapú megkülönböztetés. Legalább ötszáz – az „örökös politikai fogoly” Pákh Tibor szerint ezer – ’56-os és más politikai elítélt azonban bennmaradt, s volt köztük, aki csak húszéves börtönbüntetése letöltése után szabadult. (Egyiküket, a „gonosz” Kovácsot a rendszerváltást követően autó ütötte el, nem véletlenül – regélték a józsefvárosi öreg iszákosok.) Sorsuk – lévén többségükben munkások – kevesebb érdeklődést váltott ki a történészek körében, mint az 1963 előtti politikai foglyaié.

Az amnesztiát követően az igazságügyi tárca négy letöltési fokozatot hozott létre: a szigorított börtönt, a börtönt, a szigorított bv. munkahelyet s leglazábbként a bv. munkahelyet. (Az utóbbi nagyrészt a baracskai rabgazdaságban működött: Baracska a munkakerülők, a káemkások és közlekedési balesetet okozók – G-körlet – révén fogalomként be is vonult a köznyelvbe.) Noha ekkor már ország-világ előtt Kádár után szabadon más vezető káderek is úgy nyilatkoztak, hogy Magyarországon nincsenek politikai foglyok, a politikaiakra „szakosodott” Gyűjtőfogház befogadó könyvei és az operatív tiszti jelentések meghazudtolják a szavaikat. (A kisszámú női politikai Kalocsára került. Itt lázadt fel Wittner Mária és két társa 1970-ben, s érték el, hogy hét évvel a nagy amnesztia után ők is kegyelmet kapjanak.)

A „felszabadulás” 25. évfordulóján, 1970-ben az államellenes, azaz politikai bűncselekményért elítéltek száma 325 és 350 között mozgott. Titokban bindzsin, kristálydetektoron hallgatják a híreket, memorandumot készítenek – főképp az ’56-osok – az embertelen bánásmódról, s aláírásokat gyűjtenek. Sok a kényszergyógykezelt: az ő számuk is 300 fölött mozog. 1971 márciusában 341-en vannak politikaiak, azaz a létszám továbbra sem csökken. Még mindig problémát okoz a köztörvényes és politikai elítélt keverése – jegyzi be az operatív csoport vezetője: „Sz. J. elítélt politikaiként volt nyilvántartva, a besorolás szerint köztörvényes.” „Le a kommunizmussal!” – vési egyikük csavarszeggel a zárkafalra.

Az „operás”, az operatív tiszt imádja az ilyen izgatót, ő létezésének igazolója a párt számára. A pártot a szovjet elvtársaknak pedig – akik rendszerváltásig ott vannak a magyar belügyminisztériumban – az igazolja, hogy nálunk is akad még politikai fogoly. Az izgatás bűntettével lecsukottak és a köztörvényesként politikai státuszra vágyók pedig tudják, hogy operás és smasszer egyaránt harap a horogkeresztre és Szálasira. Őrjöngenek, amikor ilyet olvasnak a raktárban vagy a vécén: „Vesszen a Kádár-kormány! Heil, Hitler! Halál a zsidókra! Halál az oroszokra!” B. F. figyelő dossziés elítélt a Szovjetuniót szidalmazza – jegyzik fel –, s „fegyverrel fog harcolni, mint ’56-ban.” S mivel Casaroli bíboros csak 1971-re tud érdemben kiegyezni az állammal, rövid időre megint katolikus papok, regnumi atyák kerülnek börtönbe. Felnőtt galeritagok is kerülnek a Gyűjtőbe, akiknél a bírák keményebben mérték meg a kommunistaellenességet, mint köztörvényes ügyeiket. (A „nagyfás” főnök, Sz. Gy. például kisegítőként a Bergendi zenekarral járt, és zsidózott, a fiúk a lányokkal a ’68-as példa nyomán kommunát alkottak, s kővel dobálták meg a párt székházát.) De nézzük tovább a számokat. 1972 márciusában 290 a politikai, egy év múlva 288, ugyanennyi ’73-ban, ’74-ben 234, s 1975 márciusában, a „felszabadulás” harmincéves évfordulóján 180. Aztán tovább csökken a számuk: egy 1979. december 18-i jelentés szerint már csak 57 államellenes elítélt ül. Újabb év múltán még mindig ötven fő körül vannak, de a rendszerváltás pillanatában már csak féltucatnyian. (Bűnük: kémkedés.)

Hogy milyen is a puha diktatúra megtorló mérlege? Fura. 1967-ben végeztek ki utoljára politikai elítéltet: egy fiatal vájár vonatrobbantással s más terrorcselekményekkel szeretett volna társaival együtt újabb forradalmat kirobbantani. Az utolsó fogva tartott katolikus pap, Lénárd Ödön atya 19 évet ült, s csak pápai sürgetésre szabadult, voltak csendőr és katolikus papok elleni perek még 1971-ben is. Aztán a nyolcvanas években jöttek a punkok s egyéb ifjú lázadók, mint az 1988-as szkínhedper vádlottjai, akik cigánymentes országot és Nagy-Magyarországot akartak, élén Habsburg Ottóval. A vizsgálókat a munka örömével töltötte el, hogy a Mos-Ol, a szegedi CPg („Szovjet atom is atom”) s más punk gitárosok lelkesen gúnyolták a kommunizmust, s ezzel némi változatosságot hoztak a brezsnyevi pangásba. Mint a lengyelek. 1981 decemberében a Jaruzelski-féle katonai diktatúra kihirdetése után a főképp csempészés miatt lefogott lengyelek sztrájkolni kezdtek a Gyűjtőben, s elérték, hogy általában is enyhítsenek a benti szigorúságon. S megindult a liberalizálódás, szinte egyidejűleg a Valuta Alapba való belépésünkkel. (A banki élet tisztaságához angol vécéként hozzátartozik az emberi jogokat tisztelő börtön.) A fegyház, szigorított börtön, börtön és fogház bevezetésével a jogalkotók sokat visszacsempésztek a polgári kor, a Csemegi Kódex büntető tételeiből. A nyolcvanas évek reformjainak köszönhetően így a rendszerváltást nálunk nem kísérték olyan véres börtönlázadások, mint másutt Kelet-Európában, például a Vág-menti Lipótváron, ahol túszul ejtett őrök estek áldozatul a lázadóknak. Amikor Vácott egy „puttonyos” felgyújtotta magát, halála nemhogy felkorbácsolta volna az indulatokat, hanem inkább csillapítólag hatott. Egyezkedett a parancsnokság, egyezkedtek az elítéltek, s aztán kisebb csoportokban szélnek engedték őket. Leszerelték az 1990. évi balassagyarmati ülősztrájkot is, s végül a komolynak indult, torlaszépítéssel járó májusi miskolci börtönlázadás is egyezkedéssel ért véget.

A közvélemény 1987-88-ban egy ózdi kohász izgatási ügye kapcsán szembesült azzal, hogy politikai üldöztetés mindvégig volt a kádári Magyarországon. (Húsz nyomozó foglalkozott az üggyel, s az egész demokratikus ellenzék beledugta az orrát.) A legkínosabb, hogy az izgató munkásember volt. S kiderült az is, hogy milyen sok a közbűntényes elítélt az országban: 1987. december 31-én 22 543 főre rúgott a fogvatartotti létszám. Aztán erőltetett menetben csökkentették a börtönlakók számát, megszűnt a szigorított őrizet (a „puttony”), a munkaterápiás kezelés (az alkoholisták és szenvedélybetegek intézete Nagyfán), a szigorított javító-nevelő munka, s jelentősen csökkentették az előzetes letartóztatottak számát. A katonaiszolgálat-megtagadókat – a csúcson kétszázan voltak - először a Jehova tanúit, aztán a többieket is szélnek eresztették. (Baracskán, mint mondják, előtte még az őrtornyokban is „jehovák” álltak.) A romániai mintegy húszezer menekült kérdése is érintette a bévét. Egy jelentés szerint a magyar hatóságok 1652 főt adtak vissza a Securitáténak: egy részüket börtöneinkben őrizték, s volt, ahol a tisztek a románok megjelenése előtt illegálisan szabadon bocsátották őket. A pontot az i-re az új polgári kormány tette fel, amikor 1990 kora nyarán a Balsai-féle nagy amnesztia keretében tizenkétezren kaptak kegyelmet. A puha diktatúra Kádár Jánossal együtt eltemettetett.