Reményteli karácsony és szilveszter a Donnál

Hetvenöt esztendeje, 1942. december 24-én a magyar királyi 2. honvéd hadsereg állománya hazájától távol ünnepelte meg a karácsonyt

Babucs Zoltán – 2017.12.29. 01:15 –

Valamennyien értetek imádkozunk és hazánknak, a kereszténység ezeréves védőbástyájának igaz ügyéért. Lélekben veletek vagyok, és Isten áldását kérem harcoló honvédségünk minden tagjára! – üzente Horthy Miklós kormányzó a magyar 2. hadsereg katonáinak.

Don 20171229 Itthon nem feledkeztek meg a Donnál harcolókról (Forrás: Babucs Zoltán gyűjteménye)

Hetvenöt esztendeje, 1942. december 24-én a magyar királyi 2. honvéd hadsereg állománya hazájától távol ünnepelte meg a karácsonyt. Idehaza már a nyár végén jótékonysági akciók sora indult meg, hogy a keleti hadműveleti területen küzdő honvédeknek téli óvócikkeket, dohányárut és pénzadományokat gyűjtsenek, miközben igyekeztek gondoskodni a katonák hozzátartozóiról is.

A családtagok sem feledkeztek meg a Donnál lévő férjről, édesapáról, rokonról, így a honvédek legnagyobb örömét egy-egy otthonról kapott tábori levelezőlap vagy kisebb élelmiszercsomag jelenthette 1942 karácsonyán. December 24-én a kormányzó a rádió hullámhosszán keresztül üzent a magyar 2. hadsereg katonáinak: „Honvédek! Kedves Fiaim! Karácsony estéjén, a Megváltó születésének és a családnak ünnepén, szeretettel és elismeréssel gondolok reátok. Ti ma a messzi orosz téli hidegben ünnepeltek, de idehaza minden magyar tudja, hogy a templomokban csak ezért zenghet a karácsonyi ének, mert ti áldozatos, küzdő lélekkel biztosítjátok az otthon nyugalmát. A ti itthon maradt családotok körében is kigyúl ma a fenyőkön a szeretet melegítő fénye és a magyar társadalom minden lehetőt elkövet, hogy karácsony estéjén egy kis öröm költözzék a ti otthonaitokba. Valamennyien értetek imádkozunk és hazánknak, a kereszténység ezeréves védőbástyájának igaz ügyéért. Lélekben veletek vagyok, és Isten áldását kérem harcoló honvédségünk minden tagjára!”

Szabadságos honvédek

Akadtak olyan szerencsések, akik ekkor térhettek haza szabadságra. Közéjük tartozott a nagykanizsai 9. fogatolt könnyű tábori tüzérezred egyik tisztese, Garda József tartalékos szakaszvezető, aki bajtársaival együtt december 24-én érkezett meg a lavocsnei határállomásra. „Ahogy jobban besötétedett, az állomáson kigyúltak a villanyok és akkor láttuk meg a peron közepén felállítva a fényárban úszó hatalmas karácsonyfát (…) A mi szerelvényünk a második vágányon állt, a hátunk mögött pedig a kimenő szerelvény. Megszólalt a peronon a hangszóró, és bemondták, hogy mindkét szerelvényről a katonák sorakozzanak fel a peron hosszában a karácsonyfa előtt, mert nemsokára megkezdődik a karácsony esti ünnepség. Akkor láttam, hogy bizony milyen sokan vagyunk. Én több társammal együtt az egyik vagon lépcsőjén álltam (…) Ekkor megszólalt a római katolikus lelkész, és felkérte a katonákat, hogy énekeljük el együtt most itt, a Kárpátok tetején, közel a magyar határhoz a »Mennyből az angyalt«. Örökké míg élek, megmarad az emlékemben, és nem is tudom én azt szavakkal leírni, hogyan zúgott a hang körülbelül 2000 katona torkából énekelve ezt a szép karácsonyi éneket. Én akkor csak azokat az átszellemült arcokat láttam, ahogyan egyesek az ég felé fordulva, mások a karácsonyfát nézve énekeltek, mint a megszállottak, mindenik beleszőve saját érzéseit, gondolatait. A többiek, akik kifelé mentek a frontra, búcsúztak a hazájuktól, hozzátartozóiktól. Amikor az éneket befejeztük, látom, hogy a vonat lépcsőjén mellettem álló katona felfelé néz az égre, amely gyönyörű, tiszta téli éjszakai ég volt, és amelyen a csillagok olyan nagyoknak és olyan közelinek tűntek, mintha az ember kézzel megfoghatná őket, és úgy ragyogtak, hogy én még ilyen ragyogó csillagokat sohasem láttam. A mellettem álló bajtársam megszólal, és az ég felé nézve azt mondja: »Még sohasem éreztem magamat ilyen közel az Istenhez, mint most.« Az ének elhangzása után imát mondott a római katolikus és a református pap is. Utána az állomás parancsnoka (…) rövid beszédében üdvözölte a hazatérőket, kívánva mindannyiunknak kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog újévet. Ugyanakkor egypár meleg szóval elbúcsúzott a frontra visszatérő katonáktól is. A beszédek elhangzása után kiosztották az ajándékcsomagokat. Mindenki kapott egyet, volt benne egypár darab szaloncukor vagy egy kis tábla csokoládé, 2-3 szelet mákos vagy diós tekercs, sajt, szalámi és egy kis üvegben 2 dl eredeti kecskeméti barackpálinka. Ezzel az ünnepségnek vége is volt, és meg kell mondjam, nekünk felejthetetlenül szép karácsonyeste volt.”

Karácsony az első vonalban

Bondor Vilmos hadnagy, a szombathelyi 35. gyalogezred 2. puskásszázadának parancsnoka így számolt be ünnepélyükről: „A szentestét igen hangulatossá varázsolta a frissen esett hó és a bajuszokra rászállott zúzmara. Ugyancsak zúzmara takarta a bokrok gallyait. A bunkerekben ropogott a tűz, és duplán égtek a gyertyák. A hadsereg-parancsnokság szokásosnál bőségesebb vacsorát rendelt minden honvédnek, és ráadásul fejenként két deci rumot is adtak. Természetesen az italt két részletben osztották ki, így nem ártott meg senkinek. Karácsonyra még némi kantináru is érkezett. A szakaszparancsnokok vigyáztak arra, hogy józan emberek álljanak a figyelő posztokon. Az oroszok nem nagyon »rugdalóztak«, csak éjfél körül kaptunk egypár sztálinorgona-sorozatot. Az ezred káplánjai misét, illetve istentiszteletet tartottak, az egyik az ezred, a másik a zászlóalj-parancsnokságon.”

A kiskunfélegyházi 37/III. zászlóalj gazdasági hivatalában szolgálatot teljesítő Solymosi István karpaszományos őrmester ekképpen emlékezett ternovojei karácsonyi ünnepségükre: „Nem volt csillogó karácsonyfánk, csak ételünk, italunk. Vendégeket hívtunk. Az éhező oroszokat, háziasszonyunkat, akinek két kis »clopci«-ja volt, 5-6 évesek, a hozzátartozóit, egy félnótás öreg ruszkit és nőtestvérét. Rajtuk kívül a közelben levő munkaszolgálatosok közül 4-5 pesti zsidót, akikről tudtuk, hogy ki vannak éhezve, hogy jóllakjanak, és emberek között legyenek. Akinek valami zeneszerszáma volt, azt magával hozta. Szeretettel, emberséggel fogadtuk őket, és jól is érezték magukat körünkben. Ettek és ittak, fizettek a szerető vendéglátásért zenével. Magyar nótákkal, divatos slágerekkel. Nem volt ott magyar és zsidó, csak emberek voltak. Akiket a kölcsönös megbecsülés, a vihar előtti csendben és békességben egymáshoz bújva a »Pax Christi« (Krisztus békéje) ölelt egybe minden gyűlölet nélkül, az idegen ég alatt.” A Dmitrijevkán beszállásolt tatatóvárosi 3/II. zászlóalj egyik tisztese, Becsák László továbbszolgáló szakaszvezető naplóbejegyzése szerint: „Ébresztő 4-kor. (…) Elindulunk. Útközben egyre közelebbről halljuk a puskák pufogását és a géppuskák kattogását. Egy gyülekezőhelyen megkaptuk az ásókat és csákányokat, de az állásba nem lehetett bemenni, mert az orosz jól belátja a terepet. (…) Hazamentünk, útközben a karácsonyfáról beszélgettünk, hogy az idén nem lesz. Este nagy öröm ért bennünket, két deci pálinkát kaptunk. Óvári őrvezető kapott ma csomagot, az elsőt a századtól. Öröm gyúl a szívünkben. Óvári mindjárt eltöri a süteményeket, és a szakasz minden egyes tagjának ad belőle. (…) Különösen őneki volt karácsonya. Polgár (Sándor tartalékos) hadnagy úr (…) beszédet intézett a századhoz. Este, isteni csuda, megyek a tiszti szállásra, hát, van karácsonyfa. Minden szakasz kapott egy kis ágat belőle. Mégis volt zöld águnk. Feldíszítettük a sajt aranyozott papírjával.”

Viczián Antal tartalékos zászlós, a csáktornyai 17/II. zászlóalj vezető orvosa az alábbi sorokat jegyezte fel: „Karácsony estéje. Egyedül ülök a szobámban. Elmúlt 10 óra. Megérkezett otthonról a második csomag is. Pulóvert küldött édesanyám. Szükségem is lesz rá, mert már most állandósult a tél. Nappal is hideg van, éjszaka -20 fok alá süllyed a hőmérő higanyszála. Karácsony estéjét az ezredparancsnokságon töltöttem. (…) Valódi karácsonyfát nem tudtak szerezni, csak utánzatot készített egy ügyes katona. Száraz ágakból drótozta össze, zöld krepp-papírt csavart az ágakra. Erre kerültek a csillogó díszek, szaloncukrok, gyertyák stb. Teleaggatva valóban karácsonyfa illúzióját keltette. Bán Jenő imát mondott, rövid prédikációt tartott. Daka Miska harmóniumon karácsonyi dalokat játszott, majd elénekeltük a Mennyből az angyalt. Utána pezsgőt bontottunk, koccintottunk kellemes ünnepeket kívánva egymásnak. A körülményekhez képest elég jó ünnepi vacsorát kaptunk. (…) A hadihelyzet aggasztó, ezt mindenki érzi (…) Nem titok, hogy a németeket Sztálingrádnál súlyos csapások érik, s ennek a következményei a mi számunkra is beláthatatlanok. Először töltöm idegenben a karácsonyt, méghozzá a fronton, barátságtalan körülmények között. Eddig el sem tudtam képzelni a karácsonyt, csak otthon Tápiószelén, meleg családi körben, szeretetben.” Ugyanezen zászlóalj vonatparancsnoka, Kemendy Géza tartalékos hadnagy egyik katonájától vette át az őrséget, hogy gondolataiba merülhessen: „Nagyszerű alkalom volt számot vetni ezen a csendes éjszakán: mi minden történt életemnek ezen az időben rövid, de mégis nagyon jelentős szakaszán. Mennyi bajban megőrzött az Isten, mennyi szeretet árad felém a szűkebb és tágabb otthonból. Bizonyítéka az az 560 levél, mely között a család, a falu apraja-nagyja, diákok, leventék, régi ismerősök szeretetének megnyilatkozása sugárzik. Azért az áldozatért, melyet kötelességszerűen hoztam, mennyi csendes, halk szavú szeretet a viszonzás! Nem kell több karácsonyt távol a hazától töltenünk, becsületes helytállásunkért mi megyünk elsőnek haza. Hozza meg ez a következő esztendő a betlehemi Kisded világot átfogó szeretetének békéjét embereim, az otthoniak, az egész magyarság részére. Ó, de jó volt így magamban, a tiszta fehérség mindent beborító palástján állva, őszinte szívvel elgondolkozni. Gondolataim állandóan ömlöttek, nagy megbékélést hozva szívemnek. Olyan jó volt arra gondolni nyugodt lelkiismerettel, hogy erőmhöz képest sok mindent meg tudtam tenni, amivel a közvetlenül hozzám tartozó katonáimnak, és ami a feladatom volt, az egész zászlóalj számára hasznos szolgálatokat tehettem. Nem csinálnék semmit másképpen, mint tettem ebben a kilenc hónapban. Köszönöm, Istenem. Adj nekünk valamennyiünknek nagy békességet, és ments meg mindenkit a veszélyektől, hogy rövidesen mindenki boldogan ölelhesse sokat szenvedett szívére összes szeretteit!”

Óévbúcsúztató

Bondor Vilmos hadnagy arról írt, hogy „szilveszter estéjén egy deci rumot és egy szelet csokoládét osztottak ki a legénységnek, mint a német ellátás külön ajándékát. (…) A pihenő legénység bóbiskolt a bunkerekben, a kettős őrszemek a figyelőállásokban. Éjfélkor mindkét fél tüzérsége egypár szalvót adott le. Mint tűzijáték nagyon szép volt, különösen, ha a baka azt jól megásott árok biztonságában figyelhette.” Vida István őrvezető, a nagykanizsai 9. fogatolt könnyű tábori tüzérezred 3. ütegének egyik kezelő-irányzója december 31-én feljegyezte, miszerint „Hitler minden katonának egy üveg pezsgőt meg egy deciliter pálinkát adományozott. Ezt ezen a napon el is mulattuk. Ezzel befejeződött az 1942-es év, és következett 1943.” Viczián Antal tartalékos orvos zászlós arról számolt be, hogy a „szilvesztert is, mint karácsony estéjét, az ezredparancsnokságon töltöttük. Az ezred- és zászlóaljtörzs tisztjei jöttek össze. Éjfélkor pezsgőt bontottunk, de a hangulat nem oldódott. Mindenki reménykedve, de ugyanakkor aggódva gondol az új esztendőre. Leváltanak minket vagy súlyos harcok elé nézünk? Ki tudja, mit hoz 1943?”