Galsai DánielKarácsonyi rege

Az utca lánya ezen a napon nem dolgozott

Galsai Dániel – 2017.12.28. 03:25 –

Már tejeskávé színű volt a délután, amikor nekikezdett a tojássalátának és már fekete volt az ég, mikor befejezte. Előre eldöntötte, hogy ezúttal nem vesz a szupermarketben készre pacsmagolt majonézt, tojássárgát habosított, olajat csepegtetett hozzá óvatosan, sózta, borsozta, egy leheletnyi friss petrezselymet és cukrot is kevert hozzá, továbbá sok apróra vágott hagymát, egy pici fehérbort. Mert várta az Embert, és tudta, hogy Ő így szereti.

A lány keverte a mártást, cikkezte a sok tojást, és közben elmerengett. Elsőként arról, milyen különös helyzet az, hogy ma van ideje merengenie. Óvónő szeretett volna lenni, amikor otthagyta a Pest megyei kistelepülést, ahol született. Néha még hazajárt az egykori falujába – szülei már nem éltek, de akadt még némi rokonság –, ám az egykori óvodáját mindig gondosan elkerülte. Igazából a frissen vasalt, keményített fehér köpenyek látványától irtózott, mert az az örök és minden bizonnyal soha meg nem valósuló álmára emlékeztette. Kicsit sírni támadt kedve, arra gondolt, hogy milyen érdekes lenne, ha a könnyeit is belekeverné a tálba, az is sós, és hátha adna valami pikáns ízt. De nem sírt ezen, inkább elmosolyodott.

Már csak a karácsonyfa feldíszítése volt hátra. Ebben az évben úgy határozott, hogy a sok éve megszokott, mára már eléggé csálé műanyag fenyőcskét nem keresi elő a külvárosi házacska mögött álló salétromos falú lomtárból. Kiment a közeli piacra, és sok év után újra keresgélt, válogatott, míg végül megállapodott egy alig másfél méteres erdei fenyőnél. „Az nem hullik le, akár még márciusban is lehet a szobában illata” – mondta magában elégedetten. Gyorsan hazavitte a szerzeményt, de a díszítés csak jóval később következett. Kora délután ugyanis még volt egy titkos programja. Pontosan tudta, hogy az Ember csak a sűrű estében érkezik, így nyugodtan elvállalhatott egy váratlan felkérést. Egy régi kuncsaftja mesélte neki, néhány nappal előbb, miután már kifizette őt, de még együtt pihegtek a nagy franciaágyon, hogy lesz egy program a külvárosi kultúrházban. Sérült, hátrányos helyzetű gyerekeknek szerveztek ünnepi ajándékosztást, ahol a meghívottaknak karaokeversenyt is rendeznek. Ide kellett egy csinos hölgy, amolyan műsorvezető-félének – az utca lánya azonnal jelentkezett, természetesen ingyen.

Nagyon boldog délutánja volt, régóta nem emlékezett ilyenre. Kicsit tartott attól, nehogy valamelyik vendégével szembetalálkozzon, de végül minden jól sikerült: állt a boldog gyereksereg közepén, minden kappanhangú kis klapecnak megsimogatta a buksiját, és amikor a műsor után elbeszélgetett a hozzátartozókkal, úgy érezte, közéjük tartozónak veszik, elfogadják, szeretik. Amikor fejből idézte Márai Mennyből az angyal című csodálatos versét, nagy, mély csönd lett. És az utca lánya ekkor úgy érezte, mintha fehér, keményített köpenyben állna közöttük…

Díszítette a fát. Az elektromos fényfüzér mellé egy öreg dobozból néhány gyerekkori díszt is felaggatott, sőt, kerített egy igazi gyertyát is, amikor próbaképpen meggyújtotta, a kis szobában szétáradt a meleg fenyőillat. A fa alá odatette az ajándékait: egy igen márkás, testre simuló pólót, jól jön majd az edzőteremben, és egy flaska méregdrága pálinkát. Várta az Embert.

Aki meg is érkezett. Szokás szerint kártyázásból jött, az utca lánya most sem kérdezett, de kifinomult rutinja elárulta neki, hogy az Ember nem végezhetett se jól, se rosszul. Viszont a néha pofont osztó szőrös kézben ezúttal egy csillagokkal díszített csomagocska fityegett. Pezsgő volt benne, apró üvegű, de igényes parfüm és különös-kék körömlakk.

Sok éve már, hogy a lány nem kapott ajándékot. Néha némi pluszpénzt, így ünnepek idején, egyes szerelemre vágyó vendégtől, de azt nem számította igazi ajándéknak.

Kinyitották az italt, felfutott a hab a ház két megmaradt kristálypoharának falán. Utána asztalhoz ültek. Az Ember nem a szokásos módon, a szék sarkára ülve evett, a rántott halhoz felszolgált tojássalátát szinte levegővétel nélkül habzsolta. És nagyon-nagyon megköszönte.

Késő este lett, a kültelki kis házban megsűrűsödött a némaság. Aztán ágyba bújtak. Nem történt semmi, legalábbis semmi olyan, ami szokott. A lány összeszedte a bátorságát és mesélni kezdett. Először közös életükben. Elmesélte szülőfalujának napfényes nyári főutcáját, ahol szederfák nőttek és a mamája mindig összeszidta, amikor lila maszatos arccal hazament ebédelni, elmesélte a fehér köpenyes álmait, még az aznap délutáni „kilengését” is, hogy ingyen okozott örömet, ahelyett, hogy a megszokott utcasarkon kereste volna a kártyára valót. Mindent, de mindent elmesélt, ami az elmúlt években benne ragadt. Bizonyos volt benne, hogy az Ember már régen alszik. De egyszer csak a vaskos kar megmozdult, átölelte, érezte, hogy megsimogatja a haját.

Így aludtak el. A szőrös mancs és az agyonlakkozott törékeny női kéz összekulcsolódott, és az utca lánya álmában óvónő volt, kikeményített fehér köpenyben állt a sok gyerek között, tisztán, romlatlanul…