Domonkos LászlóA vasutas tekintete

Nézegetem az éppen hatvanéves fényképet az egyik napilapban.

Domonkos László – 2017.12.08. 01:22 –

Azt az embert ábrázolja, akiről egy egész, több mint három évtizedes korszakot neveztek el – sok-sok ezredmagammal e kor gyermekei vagyunk. Erről az emberről nemrégiben dokumentumfilm is készült, kiváló történészek mondják róla a magukét – nekem a legmaradandóbb és a legelgondolkodtatóbb alighanem az a kijelentés volt, hogy ez a figura egészen egyszerűen gyáva ember volt.

A gyávaságot, Istennek hála, elég korán megtanultam, szégyellni, mélyen szégyellni kell, a kimutatott és ily módon bizonyítható gyávaságnál még az ingerültség és a durvaság is jobb, és amikor annak idején az Egri csillagokban találkoztam a Török Bálint-gyerekek egyik lehetséges kardfelirat-variánsával, Tinódi Lantos Sebestyén után szabadon – „ha félsz, nem élsz” – nagy valószínűséggel elmerenghettem a frappáns kis mondatocska mélyebb jelentéstartalmán.

Azon a képen a korszaknévadó éppen leszáll a vonatról, a képaláírás alighanem téves („Kádár János Moszkvából hazatérőben kiszáll a vasúti kocsiból a záhonyi határállomáson, 1957”), ugyan mi a fenének szállt volna ki a szigorúan őrzött határállomáson, ha csak nem esetleg egy cigire. No, de egészen biztosan a kupéban is dohányozhatott – sokkal valószínűbb, hogy a Keletiben száll le a vonatról, a megfelelő elvtársi ukázokkal bőségesen ellátva –, de nem is ez a lényeg. Hanem a leszálló figura mellett álló alak.

Az illető vasutas, természetesen egyenruhában. Kicsit alulról fölfelé pillant a lépcsőn lefelé kászálódó és az ellenkező irányba néző pártvezérre. Ahogyan ez a vasutas nézi a Moszkvából érkezőt: az a pillantás – a legújabbkori magyar történelem.

A vasutas tekintete kicsit fürkésző, kicsit talán kíváncsi is. A vasutasok egyébként kicsit fura, de igen eredeti és derék emberek. Felszedték a síneket – éppen Záhonynál, hogy ne jöhessen több orosz szerelvény magyar földre, és még Trianon előtt hatalmas sztrájkokat szerveztek az idegen betolakodók ellen a megszállt területeken. Édesapám, aki évekig a vasútnál dolgozott, emlékszem, olykor mondogatta: Ja, fiam, a vasutas, az egészen más.

A képet még jobban megszemlélve észrevenni: van ebben a tekintetben nagy adag vizsla nyomozói szigor és ebből fakadó számonkérés, kutató, kérdező, színvallásra késztető elem. Ez a tekintet mélységesen bizalmatlan és tartózkodó, óvatosan nekiszegeződő, ugyanakkor okosan mindentudó és körültekintően mindennel számot is vető. Igazi népi tekintet. Pontosan olyan, amilyennek lennie kell.

Akármikor jöhetett meg Kádár Moszkvából – ’57-ben járt kint eleget –, éppen hatvanegy évvel ezelőtt, december 8-án, Salgótarjánban két sortűz dördült el. Két-három percig tartott az első, úgy két percig a második. Sokan a menekülők közül a tarkójukba kapták a golyót, akad, akibe hét-nyolc lövedék fúródott. A szó szoros értelmében széttrancsírozott combokból, vállakból vastagon ömlik a vér, az emberek száján véres hab, a járda szélén húscafatok, agyvelődarabkák, egy hároméves gyereknek az egész hátát elvitte a golyó. És a többi: Mosonmagyaróvár és Tiszakécske, Miskolc és Eger, Kossuth tér és a HM, sorra, egymás után. És a novemberi szörnyű harcok, a kétszázezres exodus és a már januárban megkezdődő monstre, négyéves akasztás-hadművelet.

Ez a gyáva alak pedig, aki egy idegen hatalom harckocsiján érkezik meg a (mégiscsak) hazájának számító ország rommá lőtt fővárosába – oda is csak november 7-én merik becsempészni, ebből is következtetni lehet, hogy 4-e hajnaltól mi minden is lehetett itt –, nos ez az alak értelemszerűen és elkerülhetetlenül nem vállalja a vasutas tekintetét. Hát persze, hogy nem. Másfelé néz. Mint harminchárom esztendeig egyfolytában. Kelet felé. Ahová át akarta tolni ezt az országot. Ahonnan a parancsokat várta, kapta. A vasutas tekintete viszont rajta volt. És rajta lesz mindörökre.