Jobbágyi GáborKádár barakkja

A kádári bosszú azonban a valószínűsíthető több ezer halotton kívül tízezreket sújtott

Jobbágyi Gábor – 2017.12.08. 01:20 –

A kádári megtorlás kapcsán az elmúlt huszonhét évben nagyrészt a magyar bíróságok ítéletei alapján kivégzettekről hallottunk, ezen belül is jelentős részben a Tóth Ilona- és Mansfeld Péter-ügyről. Az eljárások valóban tragikusak voltak; ma a kutatók kétszázhuszonkilencre teszik a kivégzettek számát.

A perfeldolgozások, a viták valóban szükségesek, tanulságosak voltak; magam is hat nagy pert dolgoztam fel – más kérdés, hogy az eddig feldolgozott húsz per közül sok nem kapott különösebb sajtóvisszhangot. Az is sokatmondó, hogy legalább nyolcvan per volt még, ahol halálos ítélet született, de ezek csak szűk belső fórumokon váltak ismertté.

Önmagukban ezek a perfeldolgozások csak nagyon kis részét mutatják be a megtorlásnak. Az ugyanis százezreket érintett közvetve vagy közvetlenül, s ha erről beszélünk, ezt a teljesen feldolgozatlan területet is figyelembe kell vennünk, hiszen a megtorlás olykor évekre-évtizedekre meghatározta a forradalom résztvevői és családtagjaik sorsát.

Ami az áldozatok számát érinti, tudni lehet, hogy a karhatalmisták minden eljárás nélkül többeket agyonvertek, számos haláleset történt a nyomozás során, és sokan meghaltak a börtönökben. E három körből számos halottról tudunk. Ezek a halálesetek azonban még annyi „legalitással” sem bírnak, mint a koncepciós perek ítéletei: ezek a magyar hatóságok által elkövetett „jogon kívüli” gyilkosságok. A hatóságok által elkövetett bűncselekmények miatt a legritkább esetben indult eljárás, de akkor is jelképes felfüggesztett büntetést szabtak csak ki. Az esetek ma már nem deríthetők fel, a felelősök megnevezése lehetetlen.

A kádári megtorlás halálos áldozataihoz kell számítani az 1956. december 6. és 1957. november 11. közötti sortüzek több száz halálos áldozatát. Ezekkel a sortüzekkel a továbbra is ellenálló munkástanácsokat akarták megtörni.

Nem derítették fel azt sem, hogy hányan haltak meg azok közül, akik a határokon át próbáltak kijutni az országból. A határsávban a magyar és szovjet egységeknek tűzparancsuk volt. Ha ezeket az eseteket hozzászámítjuk a magyar bíróságok ítéletei alapján ismert kivégzésekhez, a megtorlás halálos áldozatainak száma elérheti a több ezret.

A kádári bosszú azonban a valószínűsíthető több ezer halotton kívül tízezreket sújtott: 1963-ig 23 671 embert ítéltek el. Nagyszámú olyan ügy is volt, ahol halálbüntetést nem szabtak ki, de szabadságvesztést igen. Ezen ügyeket nem derítették fel, mint ahogy nem ismerjük az ügyekben eljáró bírók és ügyészek nevét sem. Ők nem voltak ugyan vérbírók és vérügyészek, de a megtorlásban aktívan részt vettek.

A megtorlás körébe tartozik, hogy ismeretlen számú tanárt és közlekedési dolgozót bocsátottak el állásukból. Ők túlnyomórészt vagy a munkástanácsok, vagy a Nemzetőrség tagjai voltak, rendfenntartásban vettek részt. Bírósági eljárásban általában nem ítélték el őket, viszont elbocsátásuk után vagy nem tudták folytatni foglalkozásukat, vagy évekig csak segédmunkásként dolgozhattak. A forradalom után tizenhat-tizennyolcezer embert vettek közbiztonsági őrizetbe, kérdés, hogyan alakult a további életük.

A több ezer halott mellett ez az előbb bemutatott, körülbelül ötvenezer fős csoport is a megtorlás áldozata volt. A belügy hosszú ideig megfigyeltette őket és családjukat, gyermekeiket nem vették fel a felsőoktatásba, útlevelet a hozzátartozók sem kaptak. Így a családtagokat is figyelembe véve több mint százezer embert sújtott a megtorlás. S akkor még nem szóltunk a menekültek legalább százötvenezres táboráról, akiknek nemcsak a vagyonukat kobozták el, hanem általában húsz-harminc évig nem utazhattak haza, akadályozták az esetleges családegyesítést, s közeli családtagjaik sem mehettek Nyugatra.

Fel kell tenni egy kínos kérdést is; nem lehetett szabadulni ebből a hosszú ideig tartó jogfosztottságból? Lehetett. Az érintettek között voltak, akiket sikerült beszervezni ügynöknek. Bálint László könyve például a szegedi és Csongrád megyei ügynökök életútját 1950-től mutatja be. Aki vállalta a „feladatot”, vagy mentesült, vagy jelképes büntetést kapott, s később akadálytalanul haladt előre pályáján. Azok közül, akik ezt nem vállalták, a legtragikusabb ismert sors Földes Gáboré, akinek három hónapos kihallgatás után felajánlották az együttműködést. Miután nemet mondott, a mosonmagyaróvári per elsőrendű vádlottja lett, és kivégezték. Ha elgondoljuk, hogy a megtorlás áldozatainak megfigyelésére mekkora apparátust kellett fenntartani, és ha mindehhez hozzávesszük az 1948 óta folyamatosan megfigyelteket, akkor másképpen kell gondolnunk a legvidámabb barakkra.