Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

A koalíciós Huszár-kormány kilencvennyolc évvel ezelőtti megalakulásával megnyílt az út a legyőzött és megszállt Magyarország talpra állítása és konszolidációja előtt

Anka László – 2017.11.24. 03:05 –

Az első világháborús összeomlás, az októberi forradalom káosza és a bolsevik diktatúra rémuralma után, a román megszállás közepette szinte lehetetlen küldetés volt Magyarország megmentése. Végül 1919 novemberében a nemzeti erőknek sikerült olyan koalíciós kormányt felállítaniuk, amely megteremtette az alapot a nemzetközi elismeréshez és az alkotmányosság helyreállításához.

Huszár-Károly-és-Apponyi-AlbertEgy asztalnál ül a két rivális: Huszár Károly és Apponyi Albert, mögöttük Rákosi Jenő és Berzeviczy Albert (Fotó: Wikipedia)
A Tanácsköztársaság 1919. augusztus elsejei bukását követően olyan szociáldemokratákból alakult meg a Peidl Gyula vezette kabinet, akik személy szerint nem vettek részt a magyarországi bolsevik diktatúra kiépítésében, hanem meg akartak maradni a demokratikus politikai keretek között. Minisztériumukat néhány nap működés után a román megszállókkal együttműködő Friedrich István elűzte a budavári Sándor-palotából, megalakítva saját kormányát augusztus 7-én. Ezt a Budapesten tartózkodó Habsburg József főherceg elismerte, „hivatalosan” is ő nevezte ki az új miniszterelnököt, ámbár erre semmilyen jogosultsága, legitim felhatalmazása nem volt. Az emigrációban élő IV. Károly király rokonán kívül azonban senki más nem ismerte el a Friedrich-kormányt. Pedig az eredményes működéshez szükség lett volna a párizsi békekonferenciára összegyűlt, az első világháborút megnyerő antant nagyhatalmak vezetőinek az elismerésére is.

Két erőközpont

Ennek érdekében Friedrich miniszterelnök néhány hét alatt kétszer is átalakította kabinetjét, hogy bizonyítsa együttműködési készségét. Clemenceau-t, a francia kormány elnökét is igyekezett meggyőzni lépése helyességéről: „Lehetetlenség lesz olyan minisztériumot összeállítani, amely a Budapesten időző katonai missziók mindegyikének, úgyszintén az igen nagy számú politikai párttöredékek kívánságának megfeleljen, és ezenfelül a román királyi csapatok parancsnokságának tetszésével is találkozzék. (…) Az összes felmerült jogos kívánságokat igyekeztem a kabinet megalakításánál figyelembe venni. Ennek megfelelően képviselve van a kabinetben a kis- és nagyipar, a kereskedelem, a hivatalnokosztály, a mezőgazdasági osztály és az ipari munkásság.”

Az antant államoknak a béketárgyalások megkezdéséhez és a békeszerződés aláírásához olyan magyar kormányzatra volt szüksége, amely megfelelő legitimációval rendelkezik a magyar nemzet körében. Friedrich miniszterelnökségét azonban még a hatalom átvételében közreműködő megszálló románok és a Nemzeti Hadsereg fővezére, Horthy Miklós sem ismerte el legitimnek. Az a sajátságos helyzet alakult ki, hogy két erőközpont jött így létre az országban. A fővárosban egy legitimációs hiánytól szenvedő és korlátolt befolyással rendelkező kabinet próbálta saját magát elfogadtatni, míg a siófoki bázissal mint központtal a Horthy köré szerveződő katonák terjesztették ki befolyási övezetüket újabb és újabb területekre, ahová egységeik bevonultak.

Nemzetközi összefüggésben az volt Friedrich István kormányával a legnagyobb probléma, hogy a Habsburg-Lotharingiai császári és királyi uralkodóházhoz tartozó és az Osztrák–Magyar Monarchiához kötődő József főhercegtől nyerte a kormány a kinevezését. Márpedig a győztes antanthatalmak eldöntötték, hogy a Monarchiát feldarabolják, a Szent István-i Magyarország területét pedig nagyságrendekkel megcsonkítják. Ennek jegyében folytatták a párizsi béketárgyalásokat.

A Habsburg-birodalom területéből nagy zsákmányt szerző csehszlovák, délszláv és román államok sem engedhették meg maguknak, hogy egy legitimista kormányzat működjön a maradék Magyarországon, amely nosztalgiát ébreszt a Monarchia feltámasztására.

Szeptemberben az antant vezetői Magyarországra küldték Sir George Russel Clerket, egy nagy tapasztalatokkal rendelkező angol diplomatát, hogy segítsen közreműködni olyan magyar kormány felállításában, amely a nemzet előtt elegendő tekintéllyel és legitimitással rendelkezik a békeszerződés aláírásához. Egy úgynevezett koncentrációs kormány – ma nagykoalíciónak vagy össznemzeti kormánynak neveznénk – összeállításában gondolkodtak, amelyben miniszteri tárcát kapna valamennyi politikai párt egy vagy több prominens alakja, az elmenekült kommunisták és októbristák – Károlyi Mihály hívei – kivételével. Egyúttal Clerknek azt is el kellett érni megbízói utasítása értelmében, hogy a román királyi csapatok vonuljanak ki minél nagyobb megszállt magyar területről. Utóbbiak ugyanis módszeresen fosztották ki azokat az országrészeket, melyekre bevonultak csapataik. Ezt pedig Friedrich képtelen volt megakadályozni. Clerk egyeztetései eredményképpen november 14-én a románok végül ki is vonultak a fővárosból, és egészen a Tisza vonaláig feladták a megszállt területeket.

November folyamán a magyar politikai pártok vezető aktorai többször is összeültek, hogy megegyezésre jussanak egy új kormány személyi összetételét illetően. Friedrich István sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy a következő kabinetnek is ő legyen az elnöke. Ez azonban a többi politikai csoport számára nem volt elfogadható, és hivatkozhattak arra, hogy az antant a kabinetjét már hónapok óta nem hajlandó elismerni és meghívni a párizsi béketárgyalásokra.

Az antant parancsoló szava

Egy ideig úgy tűnt, hogy a hetvenhárom esztendős, nagy elismertségnek örvendő, veterán politikus, a demokrata nézetekkel szimpatizáló, katolikus-konzervatív gróf Apponyi Albert meg tudja szerezni a pártoknak a kormányalakításhoz szükséges támogatását. Még a szociáldemokrata politikusok is hajlandók voltak mellé állni. Néhány napig ennek jegyében tárgyaltak a pártvezérek, mígnem a Friedrich mögött álló keresztényszocialista politikusok kijelentették, hogy számukra Apponyi „nem elég keresztény”.

Az idős arisztokrata, aki évtizedekig a katolikus érdekek védelmében politizált, odavetette nekik, hogy „miért nem ezzel kezdték?” – mert akkor rögtön félreállt volna. De nem ez volt a személyét érintő egyetlen kifogás. Apponyi miniszterelnökségét az antant államok vezetői sem fogadták volna el, mert az első világháború évei folyamán németbarát nézeteket vallott, és mindvégig kiállt a harcok folytatása mellett, 1917-ben még a korlátlan tengeralattjáró-háború mellett is támogatólag szólalt fel. A párizsi konferencia meghatározó szereplői tehát igen messzire elmentek beavatkozó magatartásukkal, hogy egy számukra elfogadható koncentrációs kormány jöjjön létre Magyarországon.

Budapesten végül abban egyeztek meg a magyar politikusok, hogy a keresztényszocialistákhoz tartozó Huszár Károly, a Friedrich-kabinet addigi vallás- és közoktatásügyi miniszterének a vezetésével állítják fel a koncentrációs kormányt. Ezzel a keresztényszocialisták kezében marad továbbra is a miniszterelnöki pozíció, csak Friedrich legyen hajlandó erről lemondani. Számára kárpótlásul a Huszár-kormányban a hadügyminiszteri tisztséget szánták, amely feladat nem volt számára ismeretlen, mert 1918–1919-ben Károlyi Mihály gróf, majd Berinkey Dénes októbrista kormányaiban már betöltötte a hadügyi államtitkári státuszt.

A kormány tizenkét minisztere közül nyolcan a keresztény pártok, ketten a liberálisok, egy-egy pedig a kisgazdák és a szociáldemokraták soraiból érkezett. A Huszár-kabinet ebben a tekintetben ténylegesen is koncentrációs kormánynak volt tekinthető.

Huszár Károly november 24-én alakította meg formálisan a kabinetjét. Hogy Friedrich után a másik miniszterelnök-jelölt aspiránst is félretolják, Apponyi Albertnek informálisan felajánlották, hogy majd ő lehet a Franciaországba küldendő békedelegáció elnöke, s ezt az idős arisztokrata elfogadta. (Formális kinevezésére decemberben sort is kerítettek.) Működő parlament hiányában Huszár miniszterelnök a belügyminisztérium palotájában ismertette a kormányprogramot nagy nyilvánosság és a sajtó képviselőinek jelenlétében. Két dologra helyezte ebben a hangsúlyt. Egyfelől megígérte, hogy minél előbb nemzetgyűlési választásokat fog kiírni, másodszor, hogy mielőbb megszerzi a párizsi békekonferencián való részvételhez szükséges nemzetközi elismerést és meghívást a tárgyalásokra. „Nekünk ebben a pillanatban nincs teljes szabadságunk cselekvéseinkben. Határozatainkat úgyszólván előírja az antant parancsoló szava, és ehhez kell tartanunk magunkat. (…) Én senkinek strohmannja vagy bábja nem akarok lenni. Ha engem a pártok bizalma és az antant elismerése hozzásegít ahhoz, hogy ebben a kormányban az elnöki állást elfogadhassam, akkor én mint Magyarország miniszterelnöke a magam felelősségére akarok cselekedni és a nemzetgyűlésnek akarok felelni mindazért, amit teszek. (…) A nemzetgyűlésnek szuverén testületnek kell lennie. Az antant sürgetésére a magam részéről is ragaszkodom ehhez.”

A nemzetközi elismerés ára

Clerk visszatért Párizsba, és a Georges Clemenceau francia kormányfő elnökletével ülésező győztes hatalmaknál elérte, hogy Huszár Károly koncentrációs kormányát ismerjék el, és küldjenek számára meghívót a békekonferenciára. Ezután már csak a méregpoharat kellett kiitatni a magyarokkal. Amikor a delegációt vezető Apponyi szembesült a békekötés feltételeivel, így fogalmazott híressé vált védőbeszédében: „Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának: legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg”.

Huszár Károly kabinetje teljesítette a programjában megfogalmazott vállalásait. Az antant december első napjaiban hivatalosan elismerte és meghívta Párizsba a béketárgyalásokra, de azonnal kiderült, hogy érdemi egyeztetések nélkül el akarják fogadtatni a magyarokkal a roppant súlyos feltételeiket, így a békekötés diktátummá változott, de ezt már egy másik magyar kormánynak kellett elfogadni. Huszár miniszterelnök a nemzetgyűlési választásokat is megoldotta 1920 januárjában az idegen seregek megszállásától mentes országrészben. Az ennek következtében összeülő parlament pedig elfogadta „az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom ideiglenes rendezéséről” szóló 1920. évi I. törvényt, melynek eredményeképpen megszületett az alkotmányos jogalap arra, hogy Horthy Miklóst, a Nemzeti Hadsereg fővezérét Magyarország kormányzójává válasszák a képviselők. A kormányzói eskü letétele után Huszár Károly a kormánya nevében benyújtotta lemondását az új államfőnek.

A szerző történész, a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa