Az idegek háborúja a Don-kanyarban

Bocsáss meg nekem, hogy olyan könnyedén búcsúztam tőletek. (...) Áldjon meg benneteket a jó Isten, én is vigyázok magamra, azt megígérem – írta haza Kovács József szakaszvezető

Babucs Zoltán – 2017.11.23. 01:13 –

Hitler támadó hadművelete 1942. szeptember végére kifulladt, s habár Sztálingrád romjai között harcoltak a német csapatok, a Kaukázuson túli kőolajmezőket már nem tudták elfoglalni, és a kezdeményezés a szovjetek kezébe került át.

Az itthoni politikai, és katonai vezetés tisztában volt a magyar 2. hadsereg helyzetével, de a román–magyar viszony romlása miatt szinte nem tett semmit azok orvoslására, hanem a németek segítségére várt. Eközben november 19-én Sztálingrád térsé-gében megindult az a szovjet offenzíva, amely délről észak felé haladva megkezdte a németek és szövetségeseik védelmének felsodrítását.
tatatóvárosi 3/II. zászlóalj 20171122 Szomorú búcsúzkodás a tatatóvárosi 3/II. zászlóalj bevagonírozásánál (Fotó: Laborc György Péter gyűjteménye)

A magyar 2. hadsereghez az anyaországból csupán minimális fegyverzeti és felszerelési utánpótlás érkezett (mint például a 11 és 16 M. 30,5 cm-es Skoda mozsarakkal felszerelt hajmáskéri 151-154. nehéz mozsárütegek), s kezdetét vette az alakulatok – és a hadsereg magasabb parancsnoki karának – részleges felváltása. November hónapban 35-36 ezer honvéd és húszezer munkaszolgálatos érkezett ki a hadműveleti terület mögötti kiképzőtáborokba. Az év utolsó két hónapjában összesen 63 menet-, 84 tábori és különleges munkásszázad érkezett ki a Donhoz. A közel egyheti vasúti szállítást követően a menetszázadok négyhetes kiképzésben részesültek, mielőtt a felváltást megkezdhették. A szombathelyi III. hadtest kiképzőtábora Rogovatojéban és Plotnyickijban, a pécsi seregtesté Novaja Szlobodkán, míg a miskolciaké Matreno-Gyesevóban és Hleviscsében működött. A hátországból érkező honvédek századonként harminc puskával rendelkeztek – ugyanis a tervek szerint a fegyverzetet és a téli felszerelést a felváltandó alakulatoktól kellett átvenniük –, s miután Bjelgorod és Korovino környékén kirakodtak, negyven-ötven kilométert kellett gyalogolniuk, mire elérték a kiképzőtáborokat.

Téli ruha és propaganda

Késő ősztől már elmaradtak a nagyobb erőkkel végrehajtott szovjet vállalkozások, de a téli védelemre felkészülés jegyében a felettes parancsnokságok embertelen munkatempót diktáltak az első vonalban lévő honvédeknek, akik az őrszolgálat mellett, a szinte állandósult szovjet tüzérségi és aknavetőtűz miatt éjjelente vettek részt az állások téliesítésében, ami a harcoló állomány és a náluk gyengébb élelmezésben részesülő munkaszolgálatosok kimerüléséhez vezetett.

Október végétől a szovjetek mellett már a kegyetlen sztyeppei téllel is számolni kellett. Az arcvonalbeli szolgálatot tejesítőket igyekeztek téli óvócikkekkel ellátni, ám azok inkább hátráltatták, semmint támogatták a honvédeket a téli harcok során. Ezen ruházatról a kecskeméti 13. könnyű hadosztály november derekán kinevezett parancsoka, vitéz gertenyesi Hollósy-Kuthy László vezérőrnagy így vélekedett: „A magyar legénység nem tudott a ruházkodásban az időjáráshoz alkalmazkodni. Felvett mindig mindent, amit kapott, akár mínusz 2 fok, vagy mínusz 40 fokon állott a hőmérő. Az így felöltözött ember alkalmas volt még az árokszolgálatra, de mozgásra nem. Mozgásnál sok volt a ruházat, futni alig lehetett benne. Arra pedig nem volt alkalmas, hogy benne egy éjjelt harcolva szabadon lehessen tölteni. A német és az orosz katona mozgóharcra alkalmas, szabványos téli ruházattal rendelkezett. Az oroszoknál, foglyok bemondása szerint, fagyássérülés nem fordult elő.”

A szovjetek hangszórók és röplapok segítségével folytatott propagandatevékenységéről a kiskunfélegyházi 37/III. zászlóalj egyik tisztese, Barna Sándor tizedes, címzetes szakaszvezető az alábbiakat írta: „Itt az oroszok nagy propagandát folytattak. Egy repülőgép szinte minden éjjel megjelent és röpcédulákat szórt. Ez mindenféle propagandaanyag volt több nyelven, magyarul, oroszul. Az volt rajta, hogy frontátlépési igazolvány, s aki ezt magával viszi, azt a szovjet katonák átsegítik az arcvonalon, fogságba. Az egyik éjjel a repülő teleszórta röpcédulával az állásokat és a falut. A cédula egyik oldala kimondottan a mi Urivnál harcoló századunkról szólt. Arról tudósított, hogy az urivi harcokban súlyosan sebesült őrvezető, Móra Sándor Kiskunfélegyháza, Bercsényi u. 2. szám alatti lakos (aki Móra Ferenc író unokaöccse volt) meghalt. Majd az alábbi üzenet a feleségének: adja el az esküvői ruháját meg a csizmáját és vegyen rajta konyhabútort, majd búcsúzott tőlük. A röpcédulán a felesége és a kislánya fényképe is látható volt. A Don túlsó oldalán pedig minden este nyolc óra körül megjelent egy hangszóróval felszerelt jármű, állandóan mozgásban volt, hogy ki ne lőhessék. Jó magyar cigányzenével kezdte a műsort, majd nagy kiáltással közölte: »Halál a rablógyilkos németekre, éljen Magyarország!« Utána híreket mondott, majd a hírekhez megfelelő kommentárt fűzött. Az arcvonalunkon lévő eseményeket ismertette, még azt is tudta, hogy ma mi volt a reggeli, ebéd, vacsora.”

A hadműveleti területre küldendő menetalakulatokat már jóval szerényebb ünnepségek keretében búcsúztatták a békehelyőrségekben, mint például november 12-én a jászberényi 32/III. zászlóaljhoz kiküldendő 32/3. M és 32/3. M 2. menetszázadok állományát Jászberény megyei város.

Egy menetszázad útja

A Hősök szobra előtt nagyszámú közönség gyűlt egybe, ahol Pénzes Sándor polgármester búcsúztatta a honvédeket: „Elhangzott a legfelsőbb hadúr parancsa – úgymond – s ti indultok, hogy a becsület mezején küzdve harcoljatok, miként őseitek már ezer év óta annyiszor tették. Nem területszerzés, nem hódítás az a cél, miért a magyar katonának ma harcolnia kell, hanem saját otthona, saját hazája, melyet a barbár ellenség elpusztítással fenyegetett. Azért kell küzdenetek (…), hogy ezeréves országunk idegen járom alá ne kerüljön, hozzátartozói- tok az egész országgal együtt el ne pusztuljanak.” Farkas Lajos Lőrinc tartalékos főhadnagynak, az egyesített menetszázad parancsnokának elköszönő beszédéről a Jász Hírlap így tudósított: „[a századparancsnok] teljes erejével azon lesz, hogy katonáinak sorsát minél elviselhetőbbé tegye, s őket épségben visszavezethesse békés otthonukba. Ígéri, hogy mindent megtesz katonáival együtt, hogy méltók legyenek törzszászlóaljukhoz és az egész dicső magyar hadsereghez”.

A jászsági honvédek háborús hátországa, Jászberény és környéke nem feledkezett meg a Donnál küzdő fiairól. Az „adjatok, hogy honvédeink megállják a helyüket…” országos akció szellemében 1942 nyarától cigarettát, pénzadományt, illetve három, zárt tehervagont megtöltő téli ruhaneműt és óvócikket gyűjtöttek össze a Jászság településein, s az adományok java megérkezett a 32/III. zászlóaljhoz. A keleti hadműveleti területen lévő honvédek családtagjait is támogatták, különös gondot fordítván az özvegyek és árvák ellátására. A fenti egyesített menetalakulatba tartozó Kovács József tartalékos tizedes, címzetes szakaszvezető – aki 1943. január 26-án tűnt el Nyikolajevka térségében – feleségéhez 1942 novemberének végén írott levelében így vallott: „Drága Anyukám! Most feketén [cenzúrázatlanul] írok, nem tudom, eljut-e hozzád! (…) Ebben megírhatom a valódit. Bizony, elég sok szenvedés után jutottunk eddig, és még megyünk tovább. 12 napig voltunk vonaton, 2 napot Bjelgorodban pihentünk és utána 4 nap gyalogoltunk. 110 km-t tettünk eddig. 26 fok hideg van és olyan hóviharok, hogy magyarországi ember [ilyet] még nem élt. Azért csak fáradhatatlanul megyünk előre Sztarij Oszkolba. Ott leszünk kb. 3 hétig átképzésen, de már közel van a front, oda már hallatszik a lövés. Itt is, Novij Oszkolban gyakori a légitámadás. Az ellátásunk nagyon gyatra. Reggel kaptunk egy kis keserű feketét, egy csipet vajat, evvel megyünk 38 km-t. Este megkapjuk abban a községben az ebédet-vacsorát, ahová érkezünk. Sárgarépa főzeléket, 50 tízdekás konzervet 8 ember. Képzeld, hogy jól lehetünk lakva, talán ha megérkezünk, jobb lesz. Máskülönben egészséges vagyok, a gyaloglást eddig még jól bírtam. Csak az a baj, hogy nagy hóban kell menni, de majdcsak megsegít az Isten. Imádkozzál, én nem tudok, úgy el vagyok már fásulva és még talán vadulva is el leszünk, ha már bent leszünk az első vonalban, mert oda megyünk. Azért Anyukám nehogy sírjál, ne sajnáljál engem. Ha valami emberi dolog történik velem, viseld gondját a gyermekeinknek és tartsatok meg emlékezésetekben. Bocsáss meg, hogy olyan könnyedén búcsúztam tőletek. Ezt szándékosan csináltam, mert úgy gondoltam, talán könnyebben válunk, mintha sírtunk volna mindnyájan. Áldjon meg benneteket a jó Isten, én is vigyázok magamra, azt megígérem (…)”

Zsukov marsall szemléje

A Vörös Hadsereg Uránusz-hadműveletének megindulását követően a Don túlsó partján állásban lévő szovjet 40. hadsereg parancsnoka, Kirill Szemjonovics Moszkalenko vezérőrnagy már azzal számolt, hogy a közeljövőben be kell jutniuk a nagy Don-kanyarba, amelynek következtében utánpótlási gondjaik adódhatnak. Emiatt kellett mindenképp szovjet kézbe kerülnie a Voronyezs–Rosztov vasútvonalnak, mivel Moszkalenko szerint „e vasútvonal egy szakasza Szvoboda állomás déli körzetében az ellenség birtokában volt, fel kellett szabadítani úgy, hogy csapást mérünk Osztrogozsszk, Rosszos, Kantyemirovka irányába, vagyis szembe a Délnyugati Front támadó csapataival.” Ebből adódóan november 23-án Sztálin helyettese, Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall érkezett a 40. hadsereg parancsnokságára, hogy személyesen tájékozódjon. Moszkalenko erre így emlékezett: „Zsukov ezúttal is hű maradt önmagához: tehát ti tanulmányoztátok, ez nagyon szép, de most én is megnézem. A sztorozsevojei hídfőállásban kezdtük, ahonnan feltételezésem szerint a főcsapást kellett mérnünk. (...) Csend volt. Csak hébe-hóba kelepelt egy-egy géppuska vagy dördült el egy-egy ágyú... Az árokban bejártuk a peremvonalat az egész hídfőben. Az ellenség erődjei 150-200 méterre voltak innen. Helyenként még közelebb is kúsztunk hozzájuk. Az ellenségtől 80-100 méterre lapultunk kis földhányás vagy bokor mögött, s onnan néztük az akadályokat, tanulmányoztuk a peremvonal megközelítési útjait és a tűzrendszert. (...) Felderítésünk adatai szerint a második vonal magaslatokon, helységekben és ligetekben elhelyezett támpontok rendszere volt. (...) A legerősebb támpontokat Szotozsevoje és Urivo-Pokrovszkoje faluban, valamint az úgynevezett Orehovaja ligetben rendezték be. (...) Az Orehovaja liget a 185-ös magaslaton volt, nem messze az ellenség peremvonalától. Az ottani támpont csomópontot alkotott, és elfoglalása ketté vágta volna a szotorzsevojei hídfőben védő csapatokat.”

Később, a hadseregtörzs megbeszélésén Zsukov a következőket mondotta: „Tehát készüljenek (…), vegyenek számításba mindent a legapróbb részletekig. A felkészülésre lesz elég idejük. – Majd valamennyi jelenlevőhöz fordulva, befejezésül kijelentette: – Mindazt, amit a 40. hadseregnél láttam és hallottam, jelentem a legfelsőbb parancsnoknak. Sok sikert kívánok az önökre váró harcokhoz, elvtársak!”