Erdős Éva elégedett a karrierjével

Kézilabda. A magyar női válogatott egykori irányítója kezdetben ódzkodott az edzősködéstől, barátai, ismerősei beszélték rá

Forró Péter – 2014.11.21. 15:27 –

Azt mondja, a sport tanította meg a küzdésre és arra, mennyire fontos a csapategység. De a sportnak köszönhet örök barátságokat, megannyi utazást, és mai hivatását is. A ma is roppant csinos Erdős Éva, a magyar válogatott egykor irányítója úgy érzi, szép pályafutás volt az övé.

Erdős Éva 20141121Az iskolában gátfutónak szemelték ki Erdős Évát, végül mégis a kézilabdánál kötött Ki (Fotó: Csudai Sándor)

- Végignézve sportkarrierjét elmondhatjuk, hogy igazi Szpari-lány volt.

- Valóban sok-sok évet töltöttem el a Spartacusban. Kislányként úszással próbálkoztam – szüleim hősiesen vittek nap mint nap Pesterzsébetről az uszodába -, de a fülem folyton begyulladt, így más sport után kellett néznünk. A szertorna volt a következő választás, de végül ettől is elbúcsúztam: az állandó utazgatás a Szentkirályi utcába már több mint fárasztó volt. Az iskolámban az atlétika és a kézilabda volt a preferált sportág, engem gátfutónak szemeltek ki, de közben a kézilabdacsapatban is játszottam. Hogy ez ne legyen elég, édesapám nyomdokaiba lépve az asztaliteniszbe is belekóstoltam. Hamar eljött az a pillanat, amikor dönteni kellett, hiszen képtelenség volt három sportot egyszerre csinálni, és én a kézilabda mellett döntöttem.

- A pályája azt igazolja, hogy jó döntést hozott. Hamar jöttek a sikerek?

- Nem kellett sokáig várnom. A Szparival korosztályos bajnokságokat nyertünk, és hamarosan a felnőttcsapatban találtam magam, ami óriási dolog volt számomra. Szerencsére gyorsan megkaptam a nagy lehetőséget. Történt ugyanis, hogy a csapatból egyszerre két játékos is megsérült, így aztán az edzőnk nekem szavazott bizalmat a balszélen. Nem vallottam szégyent, így stabil kezdő lettem. Akkoriban két sztárcsapat volt a hazai élmezőnyben, a Vasas és a Spartacus, rendre nagy csatákat vívtunk az elsőségért.

- Azt, hogy jól ment a játék, az is bizonyítja, hogy 1985-ben Csik János szövetségi kapitány behívta a válogatottba.

- Valóban remek formában voltam, és a sérülések is elkerültek, amit meggyőződésem szerint korábbi atlétikai múltamnak köszönhetek. De arra, hogy világbajnokságon a kezdőcsapat tagja lehetek, még álmomban sem gondoltam, hiszen korábban még úgy tűnt, hogy az utazókeretben sem leszek ott. Végül 1985-ben az osztrák válogatott ellen debütálhattam.

- Hogyan tudott beilleszkedni fiatal játékosként a nagy neveket felvonultató válogatottba?

- Csak a jó játék és a jó csapat, a sportág iránti alázat volt az, ami átsegített minket, újoncokat a kezdeteken. Szerények voltunk, sokat dolgoztunk, így aztán hamar befogadtak bennünket. Persze akadtak olyan rutinos rókák, akik gyanakodva figyelték minden mozdulatunkat, mi több, volt, aki irigy is volt, de a többség amolyan tyúkanyóként vett minket a szárnyai alá. Anélkül, hogy belemennék a „bezzeg a mi időnkben” című, unalmas közhelybe, annyi biztos, hogy akkoriban egy fiatalnak végig kellett járnia a szamárlétrát.

- Aztán jött egy váltás, a nagy konkurenshez, a Vasashoz igazolt.

- Igen, és nem bántam meg, újabb sikeres időszaka kezdődött ott a pályafutásomnak. Háromszor is BEK-döntőt játszottunk az osztrák Hypobankkal, amely akkor a világ legjobb csapata volt. Bár mindannyiszor kikaptunk, mégis szép emlékként maradtak meg ezek a mérkőzések.

- A profi időszakára hogyan emlékszik vissza? A franciaországi kiruccanás nem sokáig tartott.

- Férjemmel, Pindák Lászlóval, aki jégkorongos volt, együtt utaztunk ki Párizsba, és egyértelműen az anya­giak miatt döntöttünk az idegenlégiós élet mellett. A dolgok azonban nem alakultak szerencsésen. Ő ugyanis egy dél-franciaországi csapatnál kapott szerződést, engem egy párizsi klubnál alkalmaztak, szóval nem sok értelme lett volna, hogy több száz kilométeres távolságra éljünk egymástól. Így hát egy szezon után hazajöttünk. Én még egy évet játszottam a Vasasban, aztán a családalapítás mellett döntöttünk: harminchét évesen ikreim születtek. Lányom ma már tehetséges kézilabdázó a Vecsésben, fiam a lőrinci csapatban rúgja a bőrt.

- Feladta a sportot, hogy csak a családjának éljen?

- A kézilabdától nem tudtam elszakadni, de a civil életben is helyt kellett állnom. Ezért 2006-tól hét évig az erzsébeti jégcsarnok irodájában dolgoztam. Szokatlan volt, nem tagadom, hiszen mint profi sportoló nem ismertem a nyolcórás munkát, és ha volt is sportállásom, az minden volt, csak nem rendszeres elfoglaltság. Emellett a Vecsés NB II.-es csapatában játszottam mindaddig, amíg egy teljesen ártalmatlan szituációban - még a közelemben sem volt senki - egy rossz mozdulat után el nem szakadt a lábamban egy szalag. Furcsa, hogy most és így történt, hiszen egész pályafutásom alatt sosem voltam sérült, pedig kemény csatákat vívtam.

- Arról, hogy játsszon, egyelőre tehát szó sem lehet, de gondolom, az edzői munkában örömét leli.

- Igen, remekül érzem magam ebben a szerepben, élvezem a feladatot. Pedig furcsa módon mindig ódzkodtam az edzősködéstől, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy megfele­lően át tudom adni, amit tudok erről a sportról. Végül a barátaim, ismerőseim rábeszélésére vállaltam el, hogy gyerekekkel foglalkozzam, és nem bántam meg. Lelkes ifjak, remek szülők, jól látható fejlődés – minden adott ahhoz, hogy elégedett edző legyek.

- Hogyan értékeli pályafutását?

- Ha belegondolok, hogy 277-szer voltam válogatott (a csúcsot 282-vel Gódorné tartja), bronzérem lógott a nyakamban az atlantai olimpián, tagja voltam a világbajnoki ezüstérmes csapatnak, ötszörös magyar bajnok vagyok, akkor talán nem tűnök szerénytelennek, ha azt mondom, hogy sok mindent elértem. A sport nekem rengeteget adott. Megtanított küzdeni, megtanított örülni a sikernek, méltósággal elviselni a vereséget. Bejártam olyan országokat, tájakat, ahová nem sokan jutottak el, barátokat, ismerősöket szereztem, ami elengedhetetlen a teljes élethez. Ezért ha arról kérdez, hogy elégedett vagyok-e, a válaszom nem lehet más, mint igen.


Pályakép

Erdős Éva, 1964. július 28., kézilabdázó. Klubjai: Bp. Spartacus, Vasas. Válogatottságainak száma: 277. Legjobb eredményei: olimpiai harmadik helyezés (Atlanta, 1996), világbajnoki második (1995), háromszoros BEK-döntős, ötszörös magyar bajnok.