Domonkos LászlóBrassói, körettel

A múlt század nyolcvanas éveinek elején testvérlapkapcsolat létesült a szegedi Délmagyarország és a kolozsvári Igazság szerkesztősége között

Domonkos László – 2017.11.15. 01:30 –

A kapcsolatfelvételt, nyilván megfelelő pártengedmények birtokában, az MSZMP helyi hatalmasságainál ugyan tűrhetően álló – mégis, ezzel együtt vagy éppen ennek ellenére –, talpig becsületes, mindenki által szeretett, humánus, korrekt, még erőteljes eszmei korlátoltságában is végtelenül rokonszenves akkori főszerkesztő kezdeményezte és indította útjára. S bár 1983-ban helyettese lépett a helyére, a már kiépült rendszert ő sem bolygat(hat)-ta. Sőt, úgy gondolhatta, tán jobban szem előtt leszek, ha engem, az általa – később mind gonoszabbul – csak „gőzös fejű nacionalistának” tartott, harmincat alig betöltött, párton kívüli ifjoncot bízza meg a kolozsvári kapcsolat gondozásával.

A feladat legalább annyira nem volt ellenemre, mint a heti filmkritikaírás vagy az alkalmankénti, reprezentánsnak szánt könyvrecenziók a hétvégi mellékletben. Így esett meg, hogy – persze kollégáimmal sűrűn váltva egymást – viszonylag gyakrabban megfordultam a Ceausescu-kor akkorra már minden őrült tobzódásával teljes Nagy-Romániájában, az ily módon többszörösen megszállt és agyongyötört Erdélyország fővárosában és környékén, olykor még másfelé is.

Láttam a totális lepusztultságot és az üresen ásítozó boltokat a valamikori Jókai utcában, amint naponta a szerkesztőségbe igyekeztem, a legalább három szekus által figyelt Szőcs Gézát, amint a könyvesboltban, a főtér sarkán nézelődik, járni és érezni a sötétséget, a fűtetlen szobákat – megélni a klasszikus sztálinizmus addig csak leírásokból, elbeszélésekből ismert, dermesztő valóját.

Később aztán, a nyolcvanas évek közepén, ’85-86 táján, éppen amikorra a gorbacsovi éra hajnala virradni kezdett, már mind ritkábban, mind kevesebben és mind kevesebbet mehettünk mégoly hivatalos testvérlapos látogatásra is – amikorra pedig 1987 nyarán Raffay Ernő Erdély 1918–1919-ben című, purgatóriumos áttöréskönyve megjelent, és bemutatásával járni kezdtük a megmaradt országot, egy-kettőre kiderült: a Királyhágó felé irányuló utazásoknak egyszer s mindenkor-ra befellegzett. Előbb Ernőt érte el, később engem is a diszkrét szolgálati figyelmeztetés: „nem ajánlják”, hogy menjünk. Addigra már a Szeged és Kolozsvár napilapjai közötti nexus is a nullára esett vissza.

Így, ekkor és ebben az állapotban és helyzetben érkezett el az a novemberi vasárnap, istenem – kereken három évtizede. Brassó. A legelső erdélyi város, amelyet életemben láttam még 1974 nyarán, harmadéves egyetemistaként. És a hihetetlen, az elképzelhetetlen, a csodának is lehetetlen: kitört a lázadás a rémuralom és a tömegnyomorúság ellen.

Majdnem fél évtizeddel ama 1987. november 15-i vasárnap után, 1992 tavaszán jártam legközelebb Brassóban – Erdélybe persze a ’89-es decemberi események következtében már az év végén mehettünk újra –, s meglepődve tapasztaltam: szinte semmi nyoma a történteknek. Amelyek hatására hajnalig beszélgettünk Ernővel meg a nálunk vendégeskedő kolozsvári művészettörténésszel, Murádin Jenővel, felkavartan és reménykedve és aggódva-szorongva…

Öt év múlva Brassó már megfelelő – mára totális – turisztikai körítéssel állt előttünk (van egy emlékmű és a november 15-i dátumot őrző utcanév is): harminc éve pedig, ahogyan most olvasom, ezrek égették a diktátor képeit a pártszékház előtt, miközben a nélkülözés – meg a kommunizmus – elleni jelszavakat skandáltak. Majd, miként az dukál, érkeztek azok a bizonyos különleges alakulatok könnygázzal, vízágyúkkal, gumibotokkal, vagy három-négyszáz embert letartóztattak – és jöttek a válogatott kínzások, miként az szintúgy dukál, a futószalagon gyártott kényszermunka-ítéletek –, majd a csönd. A nagy, a mindent elborító, vak és süket (pontosabban: magát vaknak és süketnek tettető) csönd. De csak alig két évre.

Íme a modell, körettel és anélkül: így megy ez, felebarátaim. Itt, ott, mindenütt, ahogyan egy réges-régi, szép Beatles-dal címe mondja. Attól tartok, ez a legízletesebb brassói a világon.