Harcok a solti Duna-hídfőért

„E harcokban születtek azok a hősök, akiknek nevei a magyar dicsőség aranykönyvébe kívánkoznak, és azok a legendák, amelyekről nagyapák fognak unokáiknak mesélni.”

Babucs Zoltán – 2017.11.13. 01:12 –

A második világháborús magyar hadtörténelem egyik kevésbé ismert fejezete a solti Duna-hídfő védelme, ahol hetvenhárom éve, 1944. november 4-től zajlottak rendkívül heves harcok, melyet a nyomasztó szovjet túlerő következtében a honvédek és Waffen-SS bajtársaik végül kénytelenek voltak november 13-án feladni, és a Duna-hidat felrobbantani. Ezáltal meghiúsult azon elképzelés, hogy a német–magyar csapatok ezen hídfőből veszélyeztessék az ellenség Budapestért folytatott hadműveleteit a Duna–Tisza közén.

Kövér Kálmán 20171112 Kövér Kálmán (balra) – a felvételen még századosként – katonái körében (Forrás: Rétháti György gyűjteménye)

A Magyarországon folyó háború 1944 novemberében már Budapest előterében tombolt. Az alföldi páncélos csata során a 2. Ukrán Front kivetette állásaiból a magyar 3. hadsereg csapatait, s az 1. páncéloshadosztály önfeláldozó harcai ellenére elesett a szentes-csongrádi Tisza-hídfő is, ezért a támadó szovjet csapatok október végére egészen Kecskemétig hatoltak. A magyar és a német hadvezetőség szemében ekkor értékelődött fel a Solt-dunaföldvári dunai hídfő, mivel egy innen Kecskemét irányába indított ellenlökés nehéz helyzetbe hozhatta volna a Budapest elfoglalására törekvő szovjet csapatokat, illetőleg a hídfő kézben tartásával lassíthatták a szovjetek előrenyomulását a Duna mentén.

Október közepén kezdték meg a hídfő erődítési munkálatait munkásalakulatokkal és a helyi lakosság közreműködésével. Az erődítési munkák során harckocsiakadályokat és néhány megerősített harcálláspontot alakítottak ki, míg a lövegállások, lövész- és futóárkok kiépítése a hídfőbe beérkezett csapatokra hárult. A hídfőállás védelmét eredetileg tizenegy zászlóaljra tervezték, ám ennyi erő nem állott rendelkezésre, ezért kénytelenek voltak mélység nélküli védelmet kiépíteni.

A hídfő védői

A tágabb értelemben vett hídfő parancsnokságával vitéz Kesseő László vezérőrnagyot bízták meg, aki az 1. honi légvédelmi tüzérdandár egységeiből alakult Matolcsy-csoportot is vezette. A solti hídfő parancsnoka vitéz nemes Feyér János ezredes, a Solt gyalogezred parancsnoka volt, magát a települést két védőkörletre: északira és délire osztották. Ezen körletek parancsnoki beosztásait nemes Berthóty László és Jeney György századosok töltötték be, akik egyúttal a Solt ezred I. és II. zászlóaljának parancsnokai is voltak.

A hídfőt védő csapatok meglehetősen vegyes harcértéket képviseltek. A hangzatos elnevezésű Solt gyalogezred zászlóaljparancsnokai hadiakadémiai hallgatók voltak, s zászlóaljai minimális nehézfegyverzettel bírtak. A zászlóaljak állománya kb. ötszáz fő volt, szervezetileg négy lövészszázadból álltak, nehézfegyvereik német MG–42 „villámgéppuskák”, 39 M. 5 cm-es gránátvetők és 36 M. 20 mm-es nehézpuskák voltak, emellett a harcok idején kaptak még egy tucat közepes aknavetőt. Csupán az ezredközvetlen páncéltörő ágyús század állományában volt kilenc darab 40 M. 7,5 cm-es páncéltörő ágyú, a zászlóaljak páncélelhárítását pedig egy-egy kézi páncéltörő eszközökkel felszerelt páncélromboló szakasz adta. Az ezred híradó anyaga elenyésző volt, ami tovább nehezítette a védőkörletek közötti összeköttetést. A harcok során kiderült, hogy a híradás elégtelensége miatt a parancsnokok csupán a védőkörleteikbe beosztott légvédelmi tüzéregységek vezetékes távbeszélő készülékein keresztül tudtak összeköttetésben maradni. Amikor azonban a légvédelmi lövegek tűzharcba léptek, tűzvezetésük végett kizárólag ők használták a távbeszélőket. Az egyes lövészszázadok között hírvivők próbálták meg az összeköttetést tartani a beosztott híradó rajok mellett, de az egyes zászlóaljak védelmi körlete hozzávetőlegesen tizenegy-tizenegy kilométer volt, ezért nagy kiterjedésük miatt a harcok során az összeköttetés szinte lehetetlenné vált.

A várpalotai gyalogos Kiképző és Felszerelési Központból sebtében felállított lövészszázadok is érkeztek a hídfőbe, ám ezek hiányos létszámúak és felszerelésűek voltak. Előfordult, hogy gyalogságként alkalmaztak más fegyvernembelieket. Így jártak például a fővezérség-közvetlen 152. gépvontatású sorozatvető tüzérosztály katonái, mivel 43 M. sorozatvetőik lőszere elfogyott.

A hídfőben lévő magyar csapatok „(…) szelleme jó volt, csak a páncélelhárító fegyverek hiánya gyakorolt a szellemre kis nyomást. Ennek a hangulatnak eloszlatására a [kassai] VIII. légvédelmi tüzérosztályt csak páncélelhárításra állították be. Ez megnyugvást jelentett.” Más visszaemlékezés szerint „(…) a [kolozsvári] 105. légvédelmi tüzérosztály (…) és VIII. légvédelmi tüzérosztály (…) a hídfőben, 1-1 légvédelmi ágyús üteggel légvédelmi tüzelőállásban, többi ütegeivel szétszórt páncélelhárításra berendezkedve, míg egy honi légvédelmi tüzérosztály [és a kassai 23. tartalékhadosztály tüzérségét alkotó három tábori tüzérosztály] a dunántúli parton légvédelmi tüzelőállásokban, de úgy, hogy a hídfő földi harcát is támogatni tudja.”

Német alakulat is került a hídfőbe, méghozzá a Waffen-SS 8/IV. „Edelweiss” rendőrzászlóalj, amely német keretlegénységét leszámítva ukránokból állott, és rendkívül alacsony harcértéket képviselt.

Solt védelmében

November 3-án délután már találkozóharcra került sor a déli védőkörletben, és a szovjetek az első nagyobb erejű támadást november 4-én hajtották végre, súllyal Apostag-Dunaegyháza felé. Itteni sikereiket nem fejlesztették tovább, pedig menetből is elfoglalhatták volna a hídfőt. Ehelyett északról délre haladva, vállalkozásokkal igyekeztek felderíteni a hídfőállást és annak védelmi erejét, majd ezt követően csapatösszevonásokat végrehajtva a 34. gárda-lövészhadosztály és a Baja térségéből felvezényelt szibériai 40. gárda-lövészhadosztály bevetésével támadtak november 13-án. Ekkor a szovjetek egy hadosztály erővel kb. egy három kilométeres sávot nyomtak be, míg a másik hadosztály a hídfő többi részét támadta. A védők a nagy kiterjedésű hídfőben csak támpontszerűen tudtak védekezni, ami azt jelentette, hogy az egyes rajok közötti távolság három-négyszáz méter volt.

A makacs védelmet ötórás harcban törték le, s lassú előretörésük lehetővé tette a védők számára, hogy erőik egy részét ki tudták vonni Soltról. Berthóty László százados szerint a döntő támadásnál is megnyilvánult a szovjet tüzérség és a gyalogság összhangja, de a betörést követően – valószínűleg a szovjet tüzérfigyelők nem adtak meg újabb lőelemeket ütegeiknek – csak szórványos tüzérségi tűz érte a védőkörleteket. „Egyedüli, ami a sablontól eltérő volt a támadás folyamán az volt, hogy a támadás végrehajtásához nem vetettek be harckocsiegységeket. Ez viszont azzal magyarázható, hogy fogolyvallomások és szökevények elbeszéléséből tudhatták, hogy a hídfő páncélelhárítása igen erős, vagy pedig az orosz hadvezetőségnek nem állt rendelkezésére megfelelő páncélos egység, lévén ezek Budapest térségében bevetve.” Ezzel szemben Levalt-Jezierski László vezérkari őrnagy, a solti hídfő vezérkari főnöke azt írta visszaemlékezésében, hogy a november 13-i támadás során – szovjet becslések szerint – a VIII. légvédelmi tüzérosztály negyvenöt-ötven ellenséges páncélost, zömében SZU-76 rohamlöveget lőtt ki a hídfőben. Az ellentmondás abból származik, hogy Berthóty László százados az északi védőkörletnél harcolt az első vonalban, s azt, hogy mi történt Solton, illetve attól délre, nem tudhatta.

Ezen harcokban esett el nemes rétháti Kövér Kálmán őrnagy, aki aznap vette át a VIII. légvédelmi tüzérosztály parancsnokságát. Hősi haláláról Berthóty László százados emlékezett vissza: „saját maga [Berthóty László százados], egy hírvivő (Dóra honvéd), valamint a halogató harc közben hozzá csatlakozott 4./2. nehéz aknavető üteg első tisztje, Nagy hivatásos tüzér hadnagy (…), aki egy visszahagyott aknavető robbantására maradt vissza, a műút északi oldalán visszamaradt Alitisz [András] főhadnagy visszavonulásának fedezésére. Ugyancsak a műút déli oldalán lévő lövegállásban Kövér őrnagy is ott marad még 2 fő tüzérrel, saját maga kezelve és tüzelve a löveggel. A légvédelmi gépágyú legénysége és parancsnoka Alitisz főhadnaggyal vonul vissza (…) Midőn az Alitisz-csoport kb. 500 méterre visszament, a védőkörlet-parancsnok is elérkezettnek látta a visszavonulást, annál is inkább, mert az ellenség élei kb. 150-200 méterre voltak. Átszól a műút túlsó oldalára: »Őrnagy úr, most már ideje, hogy mi is menjünk!« – »Azonnal, még 2 gránátom van, azt kilövöm!« – volt a válasz, de ebben a pillanatban a lövegállást 2 akna telitalálata éri, melytől úgy Kövér őrnagy, mint másik két tüzére hősi halált halnak.”

Solt nem sokkal dél előtt került a szovjetek kezébe, a visszavonuló védők ezután robbantották fel a Felső-szigetre vezető kis hidat. Berthóty László százados, Nagy hadnagy és Dóra honvéd a műút északi oldalán vonult vissza a Duna-híd felé, s azon át tudtak jutni. Amikor az árterület széli erdőt elérték, már a híd felől is gyalogsági tűz hangjait hallották: „A magas műúttöltés (kb. 10 méter) alján a hidat kb. 25 méterre megközelítve az ott lévő lépcsőn felmenve látják, hogy egy orosz járőr, valószínűleg délről jőve, megszállta a híd innenső pilléreit, és tűzharcban van a híd túlsó oldalán lévő saját csapatokkal. További kb. szakasz erejű ellenség kb. 70-80 méterre megközelítésben van a hidak felé. – A kis magyar csoport a műút fedezete alatt előkészülve meglepetésszerűen kiugrik a műútra, géppisztolytűzzel megsemmisíti a híd pilléreinél tüzelő orosz járőrt (…), majd pár kézigránátot dobva az előnyomuló orosz szakasz felé, szerencsésen átrohan a hídon, melyről alig érnek le 30-40 méterre, mindkét híd a levegőbe repül, néhány oroszt is magával víve.” Az utászok másnap hajnalban repítették levegőbe a Dunán átívelő nagyhidat.

Hősies helytállás

A védők véres vesztesége összesen 1918 fő volt, nem szólván a jelentős anyagi veszteségekről.

A korabeli magyar hadijelentés – némileg kozmetikázva – így méltatta a solti harcok jelentőségét: „A hatszoros túlerő délelőtt 10 óráig nem tudott betörni a védők állásaiba. Ekkorra azonban a pillanatra sem szünetelő pergőtűz kilőtte a támogató fegyverek nagy részét úgy, hogy az ellenség meg tudta kerülni a védők állásait, akik a harckocsi-elhárításra beállított légvédelmi tüzérek vonaláig vonultak vissza. Ekkor a vezetés, hogy a nagyobb vér- és anyagi áldozatokat elkerülje, elrendelte a hídfőt védő csapatoknak részben a szigetre, részben a nyugati partra való tervszerű visszavonását. A visszavonuló hős védők utolsó erejükkel verték vissza az utánuk özönlő, megsemmisítésükre törő ellenség vad rohamait. Feyér ezredes abban a pillanatban robbantotta fel a kis hidat, amikor az zsúfolva volt szovjet katonákkal, a szigetre visszahúzódó csapatok pedig ádáz közelharcokban morzsolták fel a szigetre beszivárgott ellenséges csoportokat. Az ellenség a nagy áldozatok ellenére sem érte el célját. A hídfőt ugyan kiürítettük, de a sziget és Dunaföldvár szilárdan a kezünkön maradt… E harcokban születtek azok a hősök, akiknek nevei a magyar dicsőség aranykönyvébe kívánkoznak, és azok a legendák, amelyekről nagyapák fognak unokáiknak mesélni.”