A szakadék szélén álltunk, nagyot léptünk előre

Labdarúgás. Az elmúlt tizenhat hónap szinte minden problémáját megmutatta a luxemburgi vereség, amelyre a vérlázító vagy a szégyenteljes jelző sem túlzás

RR – 2017.11.11. 01:01 –

A magyar labdarúgó-válogatott csütörtök este 2–1-es vereséget szenvedett Luxemburg tizenegyétől. Ezzel lezárta 2017-es idegenbeli mérkőzései sorát, s az idei programból már csak a Costa Rica elleni, keddi találkozó van hátra. Legyen annak bármi is az eredménye, az év valódi mérlegén nem változtat.

Nikolics Nemanja 20171110 Nikolics Nemanja góllal tért vissza, de a második félidőben eltűnt a védők között (Fotó: Mlsz.hu)

Az elmúlt ötven évben talán egyszer zuhant itthon tizenöt hónap alatt ilyen óriásit labdarúgó-válogatottunk presztízse: 1985–1986-ban, az osztrákok elleni felejtethetetlen bécsi vb-kijutás és a szovjetek elleni, irapuatói mérkőzés volt a két végpont, miközben a válogatott csoportelsőként kvalifikálta magát a mexikói Mundialra, s itthon legyőzte a brazilokat. Az akkori és a mostani korszak közötti további hasonlóság, hogy akkor Mezey György válogatottja bejutott a világ – elvileg – legjobb 24 csapatát jelentő vb-mezőnybe, 2016-ban Bernd Storckkal a FIFA világranglistáján az első húszba került.

A két nagy bukás közül az elsőnek a valós okait talán már soha nem tudjuk meg – de jó lenne, ha legalább a mostani bukfencre lehetne magyarázatot találni.

Érdemes a tényekből kiindulni, s nem érzelmi alapon ítélkezni. Nézzük az általunk legnagyobb problémának vélteket, pontokba szedve!

1. Nincsenek minőségi játékosaink. Az Európa-bajnokság előtt Bernd Storck szinte meg is szavaztathatta volna a huszonhármas keretét, legalább húsz játékos „konszenzus” alapján is bekerült volna. Tudtuk, hogy az a csapat generációváltás előtt áll, sejtettük, több kulcsember nemhogy a 2020-as, részben hazai meccsekkel következő Eb-selejtezőin, de már a vb-selejtezőkön sem lesz hadbafogható. Király Gábor helyére Gulácsi Péter került, ezt azért érdemes kiemelni, mert ő az egyedüli topligában állandóan szereplő játékosunk. Nagy hibája csak a svájciak elleni volt, de nem tudott úgy meccseket hozni, mint korábban Király. A többi poszton sem erősödött a válogatott a személycserékkel. A 2016-os nyár óta az akkori alapemberek közül senki sem közelíti meg az Eb-formáját.

2. Nincs állandó válogatottkeret. A fenti és részben a szinte példátlan sérüléshullám miatt nem alakult ki az új válogatott magja. S főleg nem körvonalazódik, hogy kire épülhet a következő Eb-selejtezőkön a keret. Bernd Storck és Szélesi Zoltán az eddigi nyolc 2017-es mérkőzésen harminchat játékost küldött pályára, nyilván nem kell sokat érvelni amellett, hogy nincs ennyi, nemzetközi szinten is a helyét megállni képes magyar játékos. Storck megpróbált első itteni csapatára, az új-zélandi junior-vb-n járt gárdára építkezni, abból ketten vetették meg a lábukat: Nagy Ádám és Sallai Roland.

3. Felforgatott csapatok. Már az Eb előtt téma volt, Kleinheisler László gyors berobbanásában szerepet játszott az is, hogy hiányposztot töltött be, egyszerűen nincs más a magyar mezőnyben, aki klasszikus irányítóként fazont tudna szabni a játéknak. Ez a helyzet másfél év alatt annyit változott, hogy immár Kleinheisler sem. Hasonló probléma, hogy korábban Storck, most Szélesi is néhány játékost a számára idegen poszton játszatott, ebből nem sülhetett jó ki. Dzsudzsák Balázs megégett a számára idegen irányítói poszton, ráadásul továbbra is erősen kétséges, alkalmas-e a pályán a vezér szerepére.

4. Túlzott önbizalom. Storck azt mondta egyszer, hogy inkább kapjon ki a csapata több góllal, de bátran támadva, mint sündisznóállásban éppenhogy. Ha lehet választani, inkább sehogy ne kapjon ki, de a nagyobb probléma, hogy Andorra és Luxemburg ellen is azt lehetett érezni (csütörtökön az összeállításból, a hadrendből), hogy nagyobb erőkülönbségre számított a szakmai stáb annál a javunkra, mint azt a tények reálissá tennék. Dárdai Pál válogatottjának a sikerei éppen azon alapultak, hogy a csapat többet kihozott magából csapatként, mint azt a játékosok egyéni képességei ígérték volna, s főleg, hogy a kapitány mindig felmérte, ez a játékosállomány mire lehet képes. S ahhoz igazította a taktikát.

5. Motivációs tényezők. Az andorrai vereség egyik okozója a rossz motivációs állapot volt, majd utána a lettek és a portugálok ellen kétségtelenül hajtott a válogatott. De a Luxemburg elleni vereség is azt mutatta, nem mindenki számára szent a címeres mez, nem mindenki szakad meg a győzelemért. Vajon miért csak a második bekapott gól után „tértek néhányan észre”?

6. Fegyelem. A portugálok ellen Priskin Tamás kiállításáig, a luxemburgiakkal szemben Lovrencsics Gergő piros lapjáig elfogadhatóan játszott a csapat. Mindkét, egyaránt felesleges kiállítás elrontotta az addigi játékot, s vereséget okozott.

7. A jövőkép. A helyzet nagyon súlyos. S különösen bosszantó, hogy annak ellenére is igen homályos, vagy inkább sötét a kép, hogy az elmúlt években a korosztályos válogatottak tétmérkőzéseken elért eredményei vitathatatlanul javultak. De felnőtt szinten nem lesz ennek hozadéka, ha a tehetséges játékosoknak nem sikerül külföldön az áttörés, majd hazajőve beleszürkülnek az itthoni, mondjuk ki, esetenként jelentősen túlfizetett tömegbe.

A luxemburgi meccs kilencvenperces esszenciája volt futballbajainknak. Ahogyan a régi szóvicc mondta: „A szakadék szélén állunk – nagyot léptünk előre”.