Ludwig EmilCári országból népköztársaság

Az első világháború valamennyi résztvevője kivérzett 1917 őszére, csupán a friss erőkkel hadba lépett Amerikai Egyesült Államok érezhette magát befutónak

Ludwig Emil – 2017.11.08. 01:19 –

A hatalmas orosz birodalom szörnyű robajjal összeroskadt, és pokoli zűrzavarba süllyedt.

A háború alkonyán két erős, tehetséges személyiség vergődött a helyzet magaslatára: a militarista Kornyilov és a szocialista Kerenszkij. Egyik a katonatömegekre tudott hatni, másik a munkás- és kispolgári társadalomra. Összefogás helyett azonban mindketten a vezető hatalom megszerzésére törekedtek, aminek eredménye pedig az lett, hogy Lenin és bandája már megelőzte őket a júliusi zendülést követő tömegmozgalomban. Kerenszkij félt a cári uralom újraéledésétől, ezért megakadályozta Kornyilov tábornok puccsát, és internáltatta. Azonban egyedül maradt a porondon, és hiába kiáltotta ki szeptember 16-án az Orosz Népköztársaságot. Összehívta volna a nemzetgyűlést is, a lázongó tömeget mindez már nem izgatta fel. Lenintől és elvtársaitól várták a válságos, zűrzavaros helyzet megoldását.

Kornyilov bukását követően, amikor a legszélsőségesebb irányba fordult a tömegek hangulata, Kerenszkij még mindig vakon bízott a „demokratikus” megoldásban. Diktátorként viselkedett, III. Sándor cár termeiben lakott a Téli Palotában, ott fogadta a küldöttségeket. Nem kormányzott, onnan irányította Oroszország „jövőjét”.

Égető gondja volta az országnak a földkérdés: a háború idején az a remény éltette a szegényparaszti tömegeket, hogy a háború végén megoldják számukra is a földhöz jutást. Az ideiglenes kormány minisztere, Lvov herceg nyíltan ellenezte a szociális szellemű földreformot, eközben futótűzként terjedt a kommunista bujtogatás, ígérgetés az utcán és falun, az azonnali földreform végrehajtásáról. Nem is kellett nagyon biztatni a muzsikokat, a földnélküliek ásóval-kapával is rárontottak a földesurakra és kulákokra, gyilkosságokra is sor került. Anarchia és tehetetlenség uralkodott a vidéken, a kommunista izgatás következtében parlagon maradt az oroszok termőföldje.

Szentpéterváron (nem az orosz időszámítás szerint) október 20-a óta ülésezett a Birodalmi Duma. A nép nem sokat törődött ezzel a testülettel, egyre inkább Lenin üzeneteit hallgatták. Vlagyimir Iljics teljes kommunizmust hirdetett – távolból – a népnek, a szegény emberek, munkások, parasztok és katonák diktatúráját, akiknek mintául az 1871. évi párizsi kommün lebegett a szemük előtt. Azzal a különbséggel, hogy azt viszonylag gyorsan sikerült elfojtani.

November 4-én Szkobelev képviselő a béke megkötését sürgette a demokrácia nevében. Kerenszkij „cár” mintha rózsaszínű felhőkben lebegett volna a földi végzet fölött, még mindig bízott a sikerben. November 5–6-án kirobbant a válság: Kornyilov lázadási kísérletét gyorsan követte a szocialista ellenforradalom az utcán. Már csak Lenin jeladását várták, hogy megkezdődjön a kíméletlen roham. A szentpétervári Szmolnij intézet nemesi származású leányok előkelő nevelő intézete volt. Időben kimenekítették őket a szülők, a hűlt helyük lett Lenin és bandája főhadiszállása. Ott helyezkedett el a szovjet forradalmi és katonai bizottság, onnan irányította Lenin és Trockij a bolsevik agitációt. 6-án már a fegyveres katonák harci eszközökkel, járművekkel lepték el az utcákat. Kerenszkij utolsó beszédéből a riadt tétovázás, zűrzavar, összeomlás és katasztrófa hallott ki.

A robbanás megtörtént, november 7-én hajnalban egész Petrográd a bolsevikok kezére került. Oroszország a mélységbe zuhant: Lenin és társai nem ismertek kegyelmet. Az volt az elv, hogy ha minél több ellenforradalmárt – urat, polgárt és nagygazdát – gyilkolnak meg, annál jobban megerősödik a bolsevik proletárok diktatúrája.

Moszkvában is diadalmaskodott a szovjet vörös csillag, a városokban munkás- és katonatanácsok szerveződtek. Mindenhol patakokban folyt a vér. Abból született meg az Orosz Népköztársaság, amelynek mintájaként az első Magyar Népköztársaság is, Kun Béla és a többi véres kezű kommunista kormánytag, és bolsevista népbiztos hóhér.

Mindez száz éve történt. Az én nemzedékem, amely az 1950–1980 közötti években tanult történelmet a különféle iskolákban, minderről csak annyit tudott, azt tanulta, hogy „a kommunizmus minden eddigi rendszerek legjobbika” (Lukács György marxista filozófus, 1919-ben a Vörös Hadsereg politikai biztosának fenomenális tézise). Na, ebből nem kérünk soha többé semmit!