Felföldi ZoltánReformáció, hit és gondolat

Október 31-én volt ötszáz éve, hogy Luther Márton közzétette a később kilencvenöt tétel néven ismertté vált vitairatát. Innentől számítjuk a reformáció kezdetét

Felföldi Zoltán – 2017.11.08. 01:18 –

Az elmúlt egy év során számtalan eseményen emlékezett az ország a reformáció ötszázadik évfordulójára. Mivel a református egyház az elmúlt négyszázötven évben az egyik legfontosabb magyar nemzetfenntartó intézmény volt, és maradt az a mai napig, a megemlékezések elsősorban ezt és a reformáció pozitív hatásait hangsúlyozták. Az éremnek azonban mindig két oldala van.

Leginkább Erdélyben tűnik ez fel, ahol Árpád-kori református templomok sora áll. Hogyan létezhetnek Árpád-kori református templomok, amikor a magyar református egyház megalapításaként számon tartott 1567. évben az utolsó Árpád-házi király, III. András, már 266 éve halott volt?

A válasz egyszerű: a református hitre tért hívek az új hit szerint tovább tisztelték Istent annak régi házában. A ház azonban nem sokáig maradt a régi. És itt jön a reformáció első árnyoldala: a reformátussá lett atyafiak a helvét földről hazatérő kálvinista prédikátorok iránymutatása nyomán buzgón leverték a több száz éves freskókat, és a falakat puritán egyszerűséggel fehérre meszelték. Hogy ez milyen kulturális rombolás volt, csak akkor érthetjük meg, ha ellátogatunk a Székelyföld olyan keleti szegleteibe, ahová a reformáció már nem ért el, vagy ha találunk olyan református templomot, ahol a hívek nem követték prédikátoruk utasításait, és egyes freskókat anélkül meszeltek le, hogy azokat előtte leverték volna.

A reformációnak ez a pusztítása a kommunizmus négyszáz évvel későbbi pusztításaival – történelmi épületek eldózerolásával és a helyükre új, „puritán”, szocreál épületek építésével – vethető össze, még akkor is, ha a reformáció azóta rengeteg kulturális értékkel gyarapította az emberiséget és a magyarságot. A reformáció is beleesett abba a csapdába, amibe az új ideológiák és rendszerek oly gyakran: a megújulás erkölcsi szükségszerűségével és felsőbbrendűségével rombolást próbált igazolni.

A régi rombolása eszmei-ideológiai síkon is megjelent. A reformáció verte be az első szöget a hagyományos világrend és világkép koporsójába. Első volt abban a sorban, amiben aztán következett az úgynevezett „felvilágosodás”, a francia forradalom, a liberalizmus, a szociáldemokrácia és a kommunizmus, majd a feminizmus és mindenféle emberi jogi ideológiák és mozgalmak, amelyek mára teljesen szétverték a régi világot. Megnyitott egy rést, amin keresztül aztán jött az ár, és mindent elsodort. És ma már ugyan a református hit és a református egyház is a hagyományos világ részeként, annak állhatatos őreként működik, ez semmit nem változtat azon, hogy ő indította el azt a folyamatot, amely mára őt magát is veszélyezteti.

Harmadikként szólnunk kell a református egyház nemzeti voltáról. Gyakran halljuk, hogy a református hit az igazi magyar vallás (a magyar hit), a református egyház a nemzeti egyház, szemben a „nemzetközi” katolikus egyházzal és vallással, ami ráadásul a Habsburgok vallása. Nos, egyrészt erős túlzás a református vallást magyar hitnek nevezni. Eleve nem magyar alapítású (szemben az unitárius egyházzal), és a református hit a Kárpát-medencén kívül elterjedt több más országban is.

A református hit és a református egyház éppúgy nemzetközi, mint a katolikus, azzal a különbséggel, hogy a hívek száma jóval kevesebb, és nincsen egy közös egyházi elöljárójuk. Másrészt hamis a „nemzeti” reformátusok és a „nemzetközi” katolikusok szembeállítása. A magyar történelem tele van erős nemzeti érzelmű, a nemzet oltárán komoly áldozatot – akár életáldozatot is – hozott, hozó egyházi emberekkel, olyanokkal, mint a pálos rendi szerzetesek, a mohácsi csatatéren elesett Tomori Pál, a kurucok és a labancok között hasztalanul közvetíteni próbáló Széchenyi Pál, Prohászka Ottokár, Mindszenty József, Márton Áron, Placid atya, vagy éppen Böjte Csaba és Gergely István. Hogy a mélyen hívő katolikus Rákóczi Ferencről vagy a makacsul Habsburg-ellenes kiskunsági katolikus parasztokról már ne is beszéljünk.

De még mielőtt büszkén veregetni kezdenénk a vállunkat mi, katolikusok, jusson eszünkbe, hogyan kezdte nálunk működését a katolikus egyház, ötszáz évvel a reformáció előtt! Ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy működését, térítési tevékenységét a hivatalos magyar állam (István király) és külső hatalom (Német-Római Császárság) is támogatta. Ezzel a háttérrel irtott mindent, ami a régi magyar valláshoz kötődött, és alkalmazta az evangelizáció olyan sajátos eszközeit, mint például az ősi hitét feladni és megkeresztelkedni nem kívánó Tonuzoba besenyő vezér élve történő eltemetése. A hagyományos magyar örökösödési joghoz (értsd: jogállamisághoz) ragaszkodó Koppány vezért pedig a múltat végképp eltörölni akaró katolikus egyház támogatásával saját unokaöccse négyeltette fel.

Mégis, az évszázadok múlásával a római katolikus hit is nemzetfenntartó hitté, a magyar katolikus egyház pedig nemzetfenntartó intézménnyé vált. Csakúgy, mint ötszáz évvel később a református hit és a református egyház.

Mi hát a tanulság? Egyrészt a katolikus és a református hitnek és egyháznak egyaránt volt pozitív és negatív szerepe a magyar történelemben. Igen, erős negatív szerepük is volt, még ha a mérleg összessé­gében pozitív is.

Másrészt – legyünk bár római vagy görög katolikusok, reformátusok, evangélikusok, baptisták, unitáriusok vagy bármilyen más vallásúak – a legfontosabb, hogy magyarok vagyunk. Harmadrészt, ha már nagy áldozatok árán kiizzadtunk magunkból két ilyen, a nemzet fennmaradása szempontjából fontos intézményt, keresztényekké és keresztyénekké – Krisztus-követőkké – váltunk, nem kívánunk olyan új hitet, olyan új ideológiát, ami megint mindent felforgat, és csak századok múlva simul bele a magyar néplélekbe.