Száz éve kezdődött a caporettói áttörés

Az olasz haderő és állam állapota a katasztrofális vereséget követően semmivel sem volt jobb, mint egy évvel később, az összeomlás idején az Osztrák–Magyar Monarchiáé

Ligeti Dávid – 2017.10.24. 01:40 –

Pontosan száz éve, 1917. október 24-én a központi hatalmak általános offenzívát indítottak az Isonzó völgyében. A csata fényes sikert hozott, és a caporettói (ma: Kobarid, Szlovénia) áttörésként vonult be a Nagy Háború történetébe. Ennek során a német csapatokkal megerősített osztrák–magyar haderő áttörte az ellenség védelmét, megsemmisített két olasz hadsereget, és a frontot százhúsz kilométerrel nyugatabbra, egészen a Piave folyóig tolta. Mindebből következően az isonzói és a doberdói vérfürdő a központi hatalmak – így hazánk – győzelmével ért véget.

német katonák 20171023 Német katonák pihenőben az elfoglalt területen (Forrás: Wikipedia)

Az 1917 kora őszén befejeződött 11. isonzói csata során Luigi Cadorna olasz vezérkari főnök ismét kudarcot vallott abban, hogy elfoglalja Triesztet. A gyilkos küzdelemben azonban a Monarchia csapatai is kimerültek, és a szinte felmérhetetlen veszteségeket egyre nehezebben lehetett pótolni. Az 1917-ben megvívott 10. és 11. csata folyamán ráadásul egyre inkább érvényesült az olasz tüzérségi és légi fölény is, amit csak részben tudott kiegyenlíteni az a tényező, hogy a keleti frontról egyre több katonát lehetett a délnyugati frontra vezényelni a Monarchia részéről. A Kerenszkij-offenzíva visszaverése, valamint az oroszoknak a Monarchia területéről kiűzése után a délnyugati front vált a legfontosabb hadszíntérré a dualista állam számára.

Ebben a helyzetben Arthur Arz von Straussenburg gyalogsági tábornok, az osztrák–magyar vezérkar főnöke ellentámadást javasolt az Isonzó völgyében. Az uralkodó, egyben a hadsereg főparancsnoka, IV. Károly elfogadta a tervet, amelyet kizárólag a Monarchia erői­vel kívánt végrehajtani; egyedül német tüzérségi erősítést kért II. Vilmostól. A német császár, valamint a haderőt irányító Paul von Hindenburg tábornagy, vezérkari főnök másképp határozott: hét német gyaloghadosztályt irányított a délnyugati hadszíntérre. Hasonlóan az 1915. évi gorlicei áttöréshez, valamint Szerbia meghódításához, továbbá 1916 erdélyi hadszínteréhez, most is a Német Birodalom haderejének krémje érkezett meg, többek között a bajor Alpenkorps alakulatai és porosz gárdaezredek. A németek szövetségesük megsegítésére küldték az áttörésekre specializálódott tábornokaikat is, többek között az újonnan megalakított 14. hadsereg parancsnokát, Otto von Below gyalogsági tábornokot, valamint Konrad Krafft von Dellmensingen altábornagyot is.

Baljós előjelek

A haditerv már alkalmazkodott a modern háború követelményeihez: kihasználva a földrajzi adottságokat a támadást gáztámadás vezeti be, miközben a tüzérség is megkezdi az ellenség belövését. A kritikus pontokon pedig rohamzászlóaljak bevetésével kell kicsikarni a sikert. Most először ezek az elitalakulatok már könnyű géppuskákat, géppisztolyokat is bevetettek, amellyel mozgatni tudták azt a tűzerőt, amely addig csak a védekező csapatok rendelkezésére állt. A tervek előkészítésénél a gáz használatáról hosszasan kellett győzködni Károly császárt. A monarcha végül igent mondott a tervre, amely személyével kapcsolatban, különösen pedig boldoggá avatási eljárása során súlyos polémiákat váltott ki.

Október első felében sikerült lebonyolítani az erősítés frontra szállítását, ami komoly logisztikai feladatot jelentett, ráadásul a szénhiánnyal küszködő osztrák–magyar vasút minden tartalékát felemésztette. Ennek következményeként komoly szállítási deficitet szenvedett a hátország, s ez az élelmiszer­hiány fokozódásához, valamint 1918 januárjában komoly sztrájkokhoz is vezetett. Arz számára úgy tűnt: most mindent egy lapra tesz fel a k. u. k. haderő, és ha a hadművelet kudarcba fullad, a háború elveszett.

A hadszíntéri számokat tekintve a támadás istenkísértéssel ért fel: miközben minden katonai szakkönyv legalább kétszeres erőfölényt írt elő a támadók oldalán, a védekező olaszok enyhe létszám- és tüzérségi fölényt élveztek. A központi hatalmak 33 hadosztályával szemben 41 olasz divízió állt szemben, és a német–osztrák–magyar tüzérség 3300 lövegével szemben az antant 3600 ágyút tudott felvonultatni. A lényeg azonban abban rejlett, hogy az áttörésre kijelölt tolmeini fennsíkon, továbbá Caporetto térségében megvolt a szükséges erőfölény. Emellett a zegzugos isonzói völgyben túlságosan szétszórva állomásoztak az olasz erők. E hibájukat a központi hatalmak maximálisan kihasználták.

Gáztámadás és gyalogroham

Október 24-én hajnali kettőkor a támadók megnyitották a gáztartályokat, és gázgránátok ezreit lőtték ki az olasz állásokra. Az Isonzó völgyét hamarosan halálos gázfelhő borította be, tovább sűrítve az őszi ködöt. Ezt követően a lövegek is megszólaltak, földi pokollá változtatva a hadszínteret. Az olasz gázmaszkok sok katona esetében nem tudták betölteni vegyvédelmi szerepüket. Silány minőségük mellett ebben az is közrejátszott, hogy a központi hatalmak úgynevezett kombinációs gáztámadást hajtottak végre: egyszerre lőttek ki a bőrt irritáló, viszketést okozó vegyületet a sima klórgázzal együtt, így az olasz katonák nem egy esetben levették a maszkokat kínjukban, hogy aztán végezzen velük a mérges gáz. Az október 24-i gáztámadás nem pusztán az első világháború, hanem az egyetemes hadtörténet leghatásosabb ilyen műveletének bizonyult: megközelítően hatezer katonával végzett a gáz. Mivel a katonák számára ismert volt, hogy maszkjuk csak mintegy kétórás védettséget biztosít, a völgyben megrekedt gázfelhő miatt tömegesen menekültek el az olasz egységek.

Az olaszok nem tudták megállítani a központi hatalmak kora reggel támadásra induló gyalogságát. E harcokban meghatározó szerepet játszott például Erwin Rommel főhadnagy, aki több száz olasz foglyot ejtett szakaszával. Hasonló kiemelkedő – egyben filmvászonért kiáltó – hőstettet hajtott végre a tizenkilenc éves Bertalan Árpád hadnagy, aki a k. u. k. 3. tábori vadászzászlóalj tizenöt fős rohamjárőre élén több mint ezer olasz hadifoglyot ejtett, egyben kiiktatott egy nyolc mozsárágyús üteget és számos géppuskafészket, miközben elfoglalt egy kulcsfontosságú magaslatot. Bertalan e tettéért megkapta a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjét.

Rövidesen mindkét áttörési körzetben összeomlott az olasz arcvonal. Az olasz 2. hadsereg 72 órán belül megszűnt létezni, miután mind bal-, mind jobbszárnyát szétverték, a centrum pedig tehetetlenül vergődött a gázzal fertőzött Isonzó völgyében. Az olaszok tömegesen adták meg magukat, tízezrek pedig fegyvereiket eldobva próbáltak nyugat felé menekülni. Az olasz 3. hadsereg hasonló balsorssal nézett szembe, de esetében legalább a jobbszárny rendezett módon tudott visszavonulni. Cadorna tehetetlenül nézte, ahogy két hadseregét felmorzsolja az ellenség, miután gyenge ellentámadásai összeomlottak. Néhány napon belül nyilvánvalóvá vált, hogy az Olasz Királyság történetének legsúlyosabb krízisét éli át, még az 1916-os osztrák–magyar dél-tiroli offenzíva csapásához képest is nagyobb katasztrófa volt kibontakozóban.

Miután a központi hatalmak csapatai 72 óra alatt visszafoglalták azokat a területeket, amelyeket Cadorna az előző két és fél év alatt tudott elfoglalni, vagyis Görz városát, valamint a környező falvakat, emellett a véráztatta, a 6. csatában elvesztett doberdói fennsíkot, az Isonzó völgyéből a támadók kijutottak a venetói síkságra. A felszabadított görz-gra­diskai régió zömében szlovén lakossága kitörő örömmel fogadta a k. u. k. csapatokat, így a szlovén történeti emlékezetben a caporettói áttörés igen fontos szerepet játszik mind a mai napig. Az olasz vezérkar a Tagliamento mentén próbált ellenállni, de ez a kísérlete kudarcba fulladt. A következő természetes akadályt a Piave folyó jelentette, ahol végül is sikerült stabilizálni a frontot november elején. A Monarchia visszafoglalta Veneto tartomány döntő részét, amelyet Bismarck nyomására 1866-ban kellett átadnia Olaszországnak, a porosz–olasz–osztrák háborút követően.

Október 28-án a központi hatalmak elfoglalták Udine városát, amely hamarosan óriási hadifogolytáborrá változott. Ezen a napon az utolsó olasz erőket is kiszorították az Isonzó partjáról, ezzel a folyó menti első világháborús harcok véget értek. Nyolc nap alatt Cadorna 180 ezer katonája esett hadifogságba, és 1500 löveg került a támadók kezére. Az antantot nagyobb csapás érte, mint 1915-ben Gorlicénél, és azonnali intervenciója volt szükség. November folyamán több mint tíz angol és francia hadosztály érkezett a hadszíntérre; legfontosabb feladatuk az olasz dezertőrök elfogása, valamint szövetséges hadseregük megerősítése volt.

Megalázó vereség

A caporettói áttörés végül november 11-én zárult le: Hindenburg nem kívánta tovább folytatni a támadást, miután a fő stratégiai célt, vagyis a Monarchia tehermentesítését elérték. A hadizsákmány óriási volt (több mint háromezer löveget, ezerhétszáz aknavetőt, háromezer géppuskát és háromszázezer lőfegyvert tett ki), további jelentékeny ruha- és élelmiszerkészlet került a győztesek kezére. Ezekből a készletekből fél évig gazdálkodhatott a dualista állam, amely ezzel tovább folytathatta a háborút, és elkerülte az összeomlást. Jelentékeny szereppel bírt, hogy a korábbi, 384 km hosszú isonzói front helyett a piavei arcvonal csak 140 km hosszú volt, így azt jóval könnyebb volt védelmezni a Monarchia számára.

Hivatalos adatok szerint az olasz veszteség az 1917. október 24-et követő egy hónapban 800 ezer emberből állt, amelyből 400 ezer dezertőr, 300 ezer hadifogoly volt. Bár a dezertálók döntő részét sikerült elfogni, reintegrálásuk sok időt vett igénybe, minek következtében az olasz hadsereg csak pontosan egy évvel később, 1918. október 24-én tudott ismét támadást indítani. A katasztrófa mértékét jelzi, hogy 270 ezer (!) embert állítottak hadbíróság elé, és megközelítően hatezer dezertőrt agyonlőttek. Az olasz haderő és állam állapota semmivel sem volt jobb, mint egy évvel később a Monarchiáé az összeomlás idején. A kudarcba belebukott az olasz hadvezetés színe-java, köztük maga Cadorna is.

A caporettói áttörés a magyar hadtörténet utolsó olyan nagy diadalának számít, amely érdemben befolyásolta a világtörténelem menetét. A sikerek hatására azonban az Amerikai Egyesült Államok hadat üzent a dualista államnak, majd a csata után másfél hónappal Wilson elnök publikálta hírhedtté vált 14 pontját, amellyel a Monarchia destabilizálását döntő módon katalizálta.

Ám a caporettói diadal Olaszországra is mély hatást gyakorolt. A megalázó vereség alapvetően rendítette meg a bizalmat a liberális olasz államban, amelyre lényegében az antant is szétvert királyságként tekintett. Ebből következett, hogy Olaszország hiába tartozott az első világháború győztesei közé, végeredményben területnyeresége és hatalmi befolyásának növekedése messze elmaradt a célkitűzésektől. Az olasz szótárakban a későbbiekben megjelent a caporetto köznév is, amely a végső, döntő vereség metaforájává vált, hasonlóan a magyar Mohácshoz vagy az angol/francia Waterloo-hoz. Az olasz nacionalizmus, amely a Risorgimento óta kéz a kézben járt a liberalizmussal, most egyértelműen radikalizálódott, aminek egyenes következménye lett a háború utáni olasz belviszály, majd a fasiszta állam létrehozása 1922-ben. A caporettói áttörés ekként Benito Mussolini megbízólevelét is kiállította.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa