Amikor Magyarország felkerült a Nyugat sajtótérképére

Halálos sebet kapott 1956-ban a nemzetközi kommunizmus ideológiája

Rácz János – 2017.10.21. 02:01 –

Ezerkilencszázötvenhat október 23-án mindaz megtörtént, amit a nyugati sajtóügynökségek sohasem gondoltak volna Magyarországról. A magyar nép megcselekedte a lehetetlennek hitt csodát, és forradalommal válaszolt a moszkvai diktatúrára.

Remény-és-félelemRemény és félelem. A Somogyi Béla utca a Blaha Lujza tér felől nézve 1956 októberében (Forrás: Fortepan)
A csodák éve volt 1956, s a magyar október felkészületlenül érte az újságírókat. Így volt ezzel a világ legnagyobb napilapja, az amerikai The New York Times is. Nem volt tudósítója Magyarországon, a Rákosi-rendszerben amúgy is nehezen lett volna kivitelezhető. Ennek következménye nyomon követhető a lap 1956. október 24-i számából. Összesen öt cikkben említették meg Magyarországot. Ám ebből csak egy foglalkozott teljes egészében Magyarországgal, s nem azért, mert nem szerettek volna híreket közölni Budapestről. Egyszerűen nem voltak akcióközelben. Mit tehettek kezdetben? Magyarországgal összefüggésben belgrádi, varsói, bécsi, prágai tudósításokat közöltek.

John MacCormac, aki ekkor a bécsi képviselője volt a napilapnak, bizonyára nem örült annak, hogy az egykori császárvárosban érte a forradalom híre. Azt tette, amit tudott 1956. október 23-án. A társai sem cselekedhettek másképpen. A budapesti rádió híreit hallgatták, majd elindultak a magyar fővárosba. A The Montreal Gazette október 24-én publikálta címlapján azokat a magyar eseményeket, amelyeket a bécsi AP híradásaiból merített. Nem valószínű, hogy a patinás kanadai lap valaha is ekkora terjedelmű vezércikket közölt volna Magyarországról. Ám korántsem forradalomnak, sőt még csak nem is felkelésnek, hanem utcai lázadásnak minősítették a történteket. A The New York Times október 24. és november 5. között összesen 415 esetben említette meg Magyarországot, miközben egy évvel korábban a teljes évet vizsgálva 773 találatot kaphatunk a sajtótermék digitális adatbázisa szerint.

A nemzetközi sajtómunkatársak közül kezdetben a Marton házaspár, valamint Varannai Aurél tartózkodott Magyarországon. Bár ők mindhárman megjárták a Rákosi-rendszer börtöneit, most ismét munkába állhattak. Mivel nagy nemzetközi hírügynökséget képviseltek, ezért a korszak gondolkodása alapján kémgyanú miatt tartóztatták le őket a negyvenes évek végén, illetve az ötvenes években. Ám nem volt olyan egyszerű nyugati kommunista párttagsággal sem Magyarországról cikkeket közölni. Hajós Edit brit kommunistaként érkezett Magyarországra még 1946-ban. Egy könyvfordítás miatt utazott Budapestre. Előtte felajánlotta a Brit Kommunista Párt (BKP) napilapjának, a The Daily Workernek, hogy tudósításokat küld a magyar fővárosból, ám 1949-ben letartóztatták, s az ÁVH megkísérelt egy újabb kémtörténettel elszórakozni a bíróságon. A BKP cserbenhagyta Hajóst, a pártvezetés letagadta, hogy alkalmazták volna a nőt. Miután 1956-ban a forradalom alatt Hajós kiszabadult, már hallgattak volna az esetről. Ám nem lehetett tagadni tovább, hogy a BKP vezetői kérdések nélkül kiszolgálták a budapesti kommunista vezetés igényeit is.





Eközben John MacCormack a többi külföldi sajtómunkatárssal együtt a magyar fővárosban úszott az eseményekkel, s legnagyobb gondja más újságírókhoz hasonlóan az volt, hogy miként is juttassa el a híreket külföldre a távközlési vonalak blokkolása miatt.

Az Amerikai Egyesült Államok kommunistáit más problémák gyötörték. A tengerentúlon is megjelent a The Daily Worker amerikai változata. A főszerkesztője John Gates, aki a spanyol polgárháborúban a Lincolnról elnevezett amerikai különítmény politikai tisztje volt, szembekerült saját elvtársaival. Képtelen volt támogatni a szovjet csapatok magyarországi beavatkozását. Összeegyeztethetetlennek bizonyult a hite a szovjet kommunista ideológiával. Az Amerikai Kommunista Párt (CPUSA) vezetőségét is megosztották az olvasottak. November elsején összeült a Nemzeti Bizottság, hogy állásfoglalást adjon ki a CPUSA- tagok számára. A többség által megszavazott nyilatkozatot az amerikai Daily Worker november 5-i számában közölték. Ebben elismerték, hogy a magyarországi és lengyelországi felkeléseket a jogos harag motiválta. Az állítólagos fasiszta reakciót vagy az Egyesült Államok kormányának pénzügyi támogatását kimutathatatlannak véleményezték, miközben láttak aggasztó tendenciákat is. A nyugati propaganda és ügynökök megfertőzték a magyar reakciós erőket – állították. Tragikus hibának minősítették, hogy a magyar kommunisták a szovjet fegyveres erők segítségét kérték. A logikusan felépített kompromisszumra törekvő nyilatkozatot nem írta alá mindenki. A CPUSA főtitkára, Eugene Dennis tartózkodott a véleménynyilvánítástól, William Zebulon Foster pártelnök elutasította az állásfoglalást. A lap munkatársainak jelentős része elfogadta a többségi véleményt, s ezzel szakadék keletkezett a CPUSA vezetői és John Gates főszerkesztő között. A vita feloldhatatlan ellentéteket generált. Mindez roppant nehéz helyzetbe hozta a Daily Workert. A november 10-i számban a csődközeli helyzet elhárításának érdekében a pártvezetés és Gates közös nyilatkozatban kérték az olvasókat, ne áldozzák fel a lapot a véleménykülönbségek miatt. Sorra távoztak az újságírók, majd 1958. január 13-án megszűnt a napilap is.

Azzal, hogy Magyarország felkerült a Nyugat sajtótérképére, a nemzetközi kommunizmus ideológiája halálos sebet kapott. A BBC rádióadása a magyar szabadságharcról, a The New York Times, a The Daily Telegraph, vagy akár a The Daily Worker cikkei sokkal hathatósabban rombolták Moszkvát, mint bármilyen fegyverkezési stratégia. Egy birodalomépítő ideológiáról rántották le a leplet az angolszász sajtóban. A hatásai ma is mérhetőek, midőn Magyarországról beszélünk október 23-án.

A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet tudományos munkatársa