Száztíz éve hunyt el „Budapest vőlegénye”

Podmaniczky Frigyes évtizedeken keresztül fáradhatatlanul végezte a városépítő munkát, amellyel máig hatóan kialakította a magyar főváros arculatát

Bánó Attila – 2017.10.19. 04:12 –

A reformáció kezdetének ötszázadik évé­ben nagyobb figyelmet szentelünk a protestáns hősöknek. Rájuk gondolva általában azok a történelmi alakok tűnnek fel előttünk, akik rendkívüli személyes bátorsággal, fegyverrel a kézben bizonyították hazájuk iránti hűségüket. A hősiességet ritkán kapcsoljuk össze olyan tulajdonságokkal, mint az országépítést szorgalmazó közéleti tevékenység, a rendszeretet, a kitartó szorgalom és az önzetlen segítőkészség. Márpedig báró Podmaniczky Frigyest ebben az értelemben sorolhatjuk a legnagyobb protestáns hősök közé, s ebben az értelemben tekinthetjük a katolikus gróf Széchenyi István méltó utódjának.

Podmaniczky-FrigyesAz „abszolút korrektség” megtestesítője (Forrás: Wikipedia)
A tizenkilenc esztendős Podmaniczky Frigyes 1843-ban, miután a pesti evangélikus gimnáziumban letette vizsgáit, majd Késmárkon is befejezte jogi tanulmányait, bejelentette édesanyjának, hogy szeretne megházasodni. Édesanyja, Nostitz Erzsébet nyugodtan fogadta a bejelentést és csak annyit kért fiától, tegye próbára szíve hölgyét és saját magát oly módon, hogy egy évig távol tartják magukat egymástól, s ha még mindig változatlanok az érzéseik, ám tegyék meg a döntő lépést. Podmaniczky megfogadta az anyai tanácsot. Egy év elteltével fölkereste szerelmét, akivel közölte, hogy az érzelmei változatlanok. Naplójában így örökítette meg a történteket: „…elmondám neki, mi forrón szeretem még mindig, de megvallám egyszersmind azt is, hogy sokkal könnyelműbbnek, szelesebbnek s valódi komoly alapot nélkülözőnek tartom magamat, sem hogy egy általam imádott nőnek sorsát az enyémhez láncolni merném. Könnytelt szemeit reám csüggeszté, egy utolsó istenhozzádot rebegtek el rezgő ajkai, megcsókolám kezét s tova sieték.”

Ez a fajta önismeret, komolyság és felelősségteljes gondolkodás később is jellemezte Podmaniczkyt, aki megrögzött agglegényként egy életre elkötelezte magát az elmaradott Pest-Buda felvirágoztatására. A főváros elmaradott állapotára korán fölfigyelt, hiszen 1845-ben egyetemi tanulmányokat folytatott Berlinben, majd hosszabb európai utazásokra indult, s ezek során megtapasztalta, hogy városfejlődés dolgában a Nyugat jócskán a magyarok előtt jár.

Kapitányból közlegény

Korai naplófeljegyzéseiben szerepel, hogy az „egész Duna-part a szomszéd városok mindkét oldalán szemétlerakodásra használtatott. Hogy minő állapotban volt Duna-partunk, legjobban bizonyítja az, hogy gróf Széchenyi István két angol lova hintóstól a Diana-fürdő udvarából, mely ház első emeletén a gróf lakott, a kocsis távollétében kirohant a kapun át a Duna folyamnak s annak alacsony falazatán le, a folyam közelében felhalmozódott szemétben oly lágy ágyra talált, hogy a piszoknál egyéb kárt sem a lovak, sem a hintó nem vallott. A mostani Széchenyi sétatér egészen 1846-ig szemétlerakodó helyül szolgált.
A Vásár tér, József tér, a Váci út, a Kerepesi út, az Üllői út kövezetlen állapotban, majd homok-, majd sártengert mutatott.”

Másutt arról értekezik, hogy az 1830-as években a kerepesi országúton, azon a téren, ahol a Népszínház (később a Nemzeti Színház) állt, keresztülfolyt a Rákos-patak egyik ága, amelyen primitív hidacska segítette az átkelést. Az árok másik oldalán külvárosi csárdák sorakoztak, ahol fuvarosok találtak szállást és ellátást. Ezek a csárdák – Podmaniczky szerint – némileg hasonlítottak a tengeri kikötők lebujaihoz, amelyeket ittasan dőzsölő matrózok népesítettek be.

Podmaniczky a szabadságharc kitörése előtt Pest vármegye aljegyzője, 1848-ban pedig a pesti országgyűlés felsőházának tagja lett. A szabadságharc idején a Károlyi-huszárok kötelékében mint huszárkapitány küzdött a császáriak ellen. A vereséget követően az osztrákok lefokozták, majd büntetésül közlegényként egy itáliai gyalogezredhez vezényelték. Csak 1850 nyarán szabadult, ezután visszavonult birtokára, ahol szépirodalmi műveket írt. Később, négy éven keresztül a békési evangélikus esperesség felügyelőjeként, 1865-től pedig az evangélikus bányakerület világi felügyelőjeként szolgálta egyházát. Időközben (1859 végén) a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották.

Anyagi helyzete ez idő tájt megrendült, ezért olcsó lakást bérelt a Kerepesi úton, és újságcikkek írásával kereste kenyerét. Tisza Kálmán közbenjárására 1869-től a magánbefektetők részvételével létrejött Északkeleti Vasútnál személyügyi főnök lett, de az ígéretes vállalkozás különféle pénzügyi nehézségek miatt hamarosan megbukott. 1873-ban a Fővárosi Közmunkák Tanácsának alelnöke, majd két év múlva (emellett) a Nemzeti Színház, később az Operaház intendánsa lett. Feljegyzéseiből kiderül, hogy még 1885-ben is anyagi gondokkal küszködött. „De pénzügyeim (…) oly keserves állapotba jutottak, hogy adósságaim már-már elérték egyedüli vagyonom, életbiztosítási kötvényeim összegét, s gyakran szinte megborzadtam, meggondolván, hogyha meghalok, még csak annyim sem marad, hogy a végrendeletemben kitett kétszáz forintnyi temetkezési költségek fedeztessenek. Ily állapotba jut hazánkban minden kedélyes, könnyelmű s jószívű agglegény, mert az ő vagyonához vagy keresményéhez mindenki jogot tart, azt mondván: hisz nincsen gyermeke. Nekem tehát okvetlenül valamely tisztességes mellékkeresetről kellé gondoskodnom, melynek segélyével kétségbeejtő állapotomon javítsak. Az intendansi állás most már hivatalos jelleggel ruháztatván fel, kizár minden olyan keresetmódot, amely bizonyos lekötelezettséggel jár; (…) tavaszkor Tisza Kálmán kormányelnökhöz benyújtottam az intendansságról való lemondásomat.”

Az örökmozgó városépítő

Tisza nem fogadta el a lemondást. Tízéves intendánsi munkáját az uralkodó császári és királyi valóságos belső titkos tanácsosi méltósággal jutalmazta, de Podmaniczky még ebben az évben megvált tisztségétől. E döntését az is erősítette, hogy előnyös állásajánlatot kapott az Adria biztosítótársaságtól, amelynek 1886-tól magyarországi osztályvezetője lett. Három évvel később a Szabadelvű Párt elnökévé választották. Közéleti érdeklődését jól tükrözi, hogy 1861-től 1896-ig folyamatosan tagja volt a magyar képviselőháznak. Sokoldalú, szerteágazó munkásságának legjelentősebb fejezetei egyértelműen a Fővárosi Közmunkák Tanácsának élén végzett tevékenységéhez kötődtek. Bár alelnök volt, de kinevezés alapján ő vezette a tanácsot. Mint írta, itt egészen ismerős talajra lépett.

„Azonnal fel is használtattam többrendbeli igen érdekes s fontos ügyek végrehajtása körül. Így lettem a tanács által megbízva azon bizottság elnökségével, amely a Sugárúthoz szükségelt telkek megvétele céljából az egyes felekkel egyezkedett; be lettem választva azon bizottságba is, amely a Nagykörút vonalába eső telkek becsárának megállapításával volt megbízva. E munkát naponta egy egész nyáron át reggel 6 órakor kezdettük meg s 9 órakor pontban fejeztük be, miáltal hivatalos órámnak betartása nem zavartatott meg. Az alföldi vasútnál, valamint a Fővárosi Közmunkák Tanácsánál reám háramló többi teendőimet mind a délutáni órákban, 4 órán túl szoktuk volt végezni […].”

Évtizedeken keresztül, fáradhatatlanul végezte azt a hatalmas városépítő munkát, amellyel máig hatóan meghatározta a magyar főváros arculatát. Jelentős szerepe volt olyan létesítmények megalkotásában, mint Budapest világhírű ékessége, a Steindl Imre által tervezett Országház, a Hősök terén látható Millenniumi emlékmű Zala György csodálatos szobraival és a Halászbástya, amelynek tervezése Schulek Frigyes nevéhez fűződik. Ebbe a sorba illeszthető a Margit híd, az Erzsébet híd, a Ferenc József (ma Szabadság) híd, valamint a dunai rakpartok megépítése és a főváros csatornázása. Siklóssy László írta Hogyan épült Budapest? (1870–1930) című kötetében (Budapest, 1931), hogy Podmaniczky köztiszteletben álló, népszerű alakja volt Budapestnek. Ellenségei nem, csak barátai és tisztelői voltak. Szinte soha nem utazott el a fővárosból, és nyíltan hirdette, hogy a nyaralás Budapesten a legkellemesebb. „Amikor kockás ruhájában […] végigsétált imádott Budapestjének utcáin, mindenki szeretettel tekintett reá, mint az abszolút korrektség megtestesítőjére.”

Krúdy Gyula így emlékezett rá: „Frigyes báró déltájban úgy jelent meg a Kerepesi úton, mint egy várva várt pesti tünemény, akinek talán már írótársai is megbocsátották, hogy valamikor sikerei voltak a regényeivel. Az utcai közönség pedig, amely még nagyon tudta az illedelmet a pesti járdán: olyanformán nyitott utat a szegfűs, tarkaruhás öregúrnak, ahogyan csak azoknak szokott, akik még soha életükben abcugot nem kaptak. A lóvasút minden különösebb felszólítás nélkül megállott a Kerepesi út és Hatvani utca találkozásánál, a bérkocsisok, akiknek gorombaságáról annyi mindent tudtak az élclapok, lassítottak, a vidéki ökörcsordákat, amelyeket akkoriban nagyon szerettek végighajtani a Kerepesi úton, a lovasrendőr állította meg a pusztai kíséretükkel, amíg Frigyes báró az úttesten átkelt apró, sohasem siető lépteivel. A virágboltosnék kipillogtak az üzleteikből: milyen toalettben van Podmaniczky. A Griffben meghúzták a nagy csengőt, amely csak a nagy csomagokkal érkezett vendégnek járt ki. És ebédelni mentek azok is, akik még nem voltak éhesek, mert a báró sétája jelentette a delet…”

A fővárosért végzett munkásságáért Podmaniczky 1898-ban megkapta az I. osztályú Vaskorona Rendet. Ám nem csak a városépítés területein jeleskedett. Evangélikus neveltetéséből és hitéből is fakadt, hogy nem volt közömbös nehéz helyzetű embertársai sorsa iránt. Elnöki tisztséget vállalt a hajléktalanok menhelye egyletében és az országos honvéd-egyletben, s számos közcélra adományozott jelentős összegeket. Nyolcvanegy éves korában visszavonult a közélettől. Két évvel később, 1907. október 19-én hunyt el a pesti Erzsébetvárosban. A Podmaniczky család temetkezőhelyén, az aszódi evangélikus templom kriptájában helyezték örök nyugalomra. Krúdy szavaival: „Csendesen elmúlt, mint egy kiöregedett zenélőóra, amely többé nem tudta a taktust tartani.”

Az önzetlen hazafiság mintája

Berczik Árpád színműíró, az MTA tagja az Akadémián 1914 januárjában tartott emlékbeszédében többek között így méltatta „Budapest vőlegényét”: „Podmaniczky sohasem találta örömét a csillogásban, sohasem nyomott el másokat, sőt hallgatott a helyes tanácsokra és szóhoz engedett másokat is jutni; azért állt meg becsülettel minden alkalmazásban és hagyott maga után maradandó, hálás emléket, hálásabbat, mint sok úgynevezett geniális ember szokott hátrahagyni, aki többet rombolt, mint épített. Bár a jövő magyarság minél nagyobb számmal mutathatná fel ilyen min­táit a tisztességnek, munkásságnak és önzetlen hazafiságnak.”

Podmaniczky Frigyes emlékét a fővárosban utca, tér, köztéri szobor is őrzi. Halálának századik évfordulójára, 2007 októberében a Fővárosi Önkormányzat, a Budapesti Városvédő Egyesület, Aszód Város Önkormányzata és az Aszódi Evangélikus Egyházközség emléktáblát készíttetett, amelyet az evangélikus templom nyugati homlokzatára helyeztek. Az emléktábla-avatás napján méltó módon, ünnepi istentisztelettel is megemlékeztek a nagyszerű városépítőről, aki örökre beírta nevét a nagy magyar országépítők aranykönyvébe.

A szerző író, újságíró