Állóháború a Donnál

„1942. október 10. (...) Az alakulatokat vállalkozásokra ösztönzik. Szabadságot kap, aki átmegy a Donon, bunkerokat robbant fel vagy foglyokat hoz”

Babucs Zoltán – 2017.10.14. 02:46 –

A nyári hídfőcsaták lezárását követően 1943. január 12-ig csaknem három és fél hónapig tartó – ám vállalkozásokban bővelkedő - hadműveleti szünet vette kezdetét, amelynek során a magyar 2. hadsereg igyekezett védelmi állásait kiépíteni, és vitéz Jány Gusztáv vezérezredes minden téren a hátország segítségét kérte hadserege számára.

Vitéz Jány Gusztáv 20171014 Vitéz Jány Gusztáv vezérezredes (balra) fogadja vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi minisztert (Fotó: Tóth László magángyűjteménye)

Miután szeptember derekán vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke kereste fel a Donnál küzdő magyar 2. hadsereget, október 17–19-én a hivatalba lépő új honvédelmi miniszter, vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos szolgálaton kívüli vezérezredes tett látogatást a keleti hadműveleti területen. A 2. hadsereg-parancsnokság alekszejevkai főhadiszállásán kérés- és panaszáradatok tömkelege várta, ahol a honvédelmi miniszter előtt ludovikás és hadiakadémiai évfolyamtársa, a sebesülési szabadságáról visszatért vitéz Jány Gusztáv vezérezredes kendőzetlenül tárta fel hadserege helyzetét: „Az arcvonalszakasz kiterjedése 210 kilométer. (...) A hadsereg hadosztályai 5-6000 puskával rendelkeznek. A hadosztályokra harci erejükhöz képest, aránytalanul széles arcvonalszakasz jut. (...) A rendelkezésre álló harckocsi-alakulatok nem elegendők és felszerelésük nem megfelelő. Páncélelhárító fegyvereink nem megfelelőek. Nincs elegendő tüzérség és aknavető. Az utánpótlás és ellátás nem kielégítő. A Don nem komoly akadály. Védelmi berendezkedésre nem alkalmas. Vissza kell vonni az állásokat a folyót kísérő széles, lapos domboldalak tetejére. Az oroszok egyelőre nem mutatnak támadó szándékot, de egy bekövetkező támadás során a hadsereg arcvonalát át fogják törni.” A miniszter járt a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestparancsnokságokon is, ahol visszaemlékezése szerint „elmondtam felfogásomat a legénységgel és a munkásszázadok embereivel követendő bánásmód tekintetében. Felhívtam a parancsnokokat arra, legyen gondjuk, hogy a munkásalakulatok megfelelő ellátásban és elhelyezésben részesüljenek. Az erőszakoskodásokat és az igaz­ságtalan, durva bánásmódot és annak elnézését megtiltottam”. Nagy Vilmos még szemléje előtt tárgyalt a Führerrel, aki most sem volt rest megígérni, hogy korszerű páncéltörő ágyúkkal erősíti meg a magyar 2. hadsereget, majd hazatérőben a Heeresgruppe B parancsnokával, báró Maximillian von Weichs vezérezredessel is megbeszélést folytatott, vázolta a Donnál lévő magyar hadsereg problémáit, aki elismerte azokat, ám orvosolni nem tudta a gondokat.

Téli előkészületek

A szeptember 16-tól beállott hadműveleti szünetben láttak neki a honvédek, hogy készülvén a télre, beássák magukat a Don mentén. A merev védelem harcászati szempontból indokolt volt ugyan, ám a megfelelő mennyiségű nehézfegyverzet és a mélységben tagolt védelem hiányzott, csakúgy mint a tartalék erők, melyekkel a betöréseket reteszelni lehetett. A magyar hadvezetés a németektől várta a hadsereg fegyverzeti-felszerelési hiányainak pótlását, maga csak arra szorítkozott, hogy a magyar felszerelési cikkeket biztosítsa. A posztóruházat csaknem harmada már a nyári hídfőharcok alatt elhasználódott, s egy augusztusi jelentés is javasolta, hogy „a várható nagy téli hidegekre való tekintettel feltétlenül szükséges volna a már rendszeresített ún. téli óvócikkeket gyapjú alsóruhával, vattázott nadrággal, galléros szőrmebekeccsel és kesztyűkkel, a fület is védő szőrmekucsmákkal, továbbá vízhatlan nemezcsizmákkal kiegészíteni, különben a várható nagy téli hidegekben sok magyar honvéd testi épsége, sőt élete fog csorbát szenvedni”. A ruházat és az élelmezés mellett gondot okozott a fegyverzet téli kenőanyagokkal történő ellátása, a hadsereg mobilitása pedig jelentősen csökkent, amikor hetvenezres lóállományának csaknem nyolcvan százalékát az arcvonalak mögé szállították ún. „lóüdültető állomásokra”. A hátországban megkezdődött a személyi váltások előkészítése, így 980 tisztet és 33 400 honvédet mozgósítottak, akiket november hónapban szállítottak ki a keleti frontra. A szervezési változásokon átesett 1. repülőcsoport 2. repülődandárként folytatta működését, miközben alkalmazási területe is jelentősen megnövekedett, míg a hadsereg tartalékát képező, leharcolt 1. tábori páncéloshadosztályt a védővonalak mögé vonták hátra.

A halál nem válogat

Rumy Lajos ezredes, a budapesti 31. gyalogezred parancsnoka így számolt be ezen időszakról: „A földmunka és a tél, a két »gyötrő szellem« jelenik meg lelki szemeim előtt, mikor a doni élet e szakaszára gondolok. A téli védőállás kiépítése a széles arcvonalszakaszon mérhetetlen erőkifejtést követelt a kemény harcokban amúgy is elcsigázott katonáktól. Ami nekem feltűnt az az volt, hogy már nem is panaszkodtak. Elnémult bennük még a lázongás is. Hangtalanul, szinte apatikus érzéketlenséggel robotoltak. Erejükön felül teljesítettek. A vezetés viszont kérlelhetetlen szigorral követelte az elérendő legnagyobb teljesítményt. Naponta vázlaton kellett jelenteni a műszaki munka helyzetét, hogy mi van kész, mi van folyamatban és mit tervezünk. Ecsetelhetetlen a szenvedés, amit az agyongyötört embereknek viselniük kellett. Az ellenséges tűzhatást már megszokták, de a földmunkához csatlakozó hideg, szél, hóvihar borzalmas megterhelést jelentett. (…) Szokatlan volt a magyar gyomornak a pudingpor, a cukorka, a szardínia (a katonák szerint kígyóhús), a műméz, a szardella paszta, különféle sajtok, gyakran kinyomható tubusokban, az ízetlen ún. »Dauerbrot«, s a tea, mely utóbbinak katonáink varázserőt tulajdonítottak és »lankasztó teának« kereszteltek el. A pudingport először »Federweißként« a bakancsában kísérelte meg a katona hasznosítani. Ezen próbált segíteni a magyar vezetés szalonna pótélelmezéssel, mi az elhullott lovak húsának feldolgozásával.”

Az esztergom-tábori 32/I. zászlóalj akkori parancsnoka, nemes Bangha Ernő testőr százados október 21-i feljegyzésében említette meg a következőket: „Túl sokat kívánnak tőlünk: téli szállások, istállók készítése, utak karbantartása, szánkészítés, erdőirtás, kaszálás és egyebek. Bosszantóak ezek a dolgok. Az alárendelt parancsnokaim sírnak, panaszkodnak, hogy nem marad emberük a harci feladatokra, én meg csak dühöngök, de segíteni nem tudok. Hátulról nagyképű parancsok jönnek felelősségről stb., munkaerőt azonban nem adnak. Rettenetesen sajnálom szegény katonáimat, akiktől szinte emberfelettit kell kívánnom. Erőt kell vennem magamon, hogy már szinte durva gorombasággal bánva velük, csikarjam ki belőlük a legszükségesebb munkát. Nehezen értik meg, hogy milyen katasztrófa származna belőle, ha a fagy beálltával téli szállás nélkül maradnának.”

Báró Willibald von Langermann-Erlencamp páncélos tábornok, a német XXIV. páncélos hadtest parancsnoka október 3-án kereste fel a egri 20. könnyű hadosztály Sztorozsevoje környéki védőállásait, akiről egy szemtanú így vélekedett: „Egykori lovastiszt. Tetőtől talpig úr. Fia az előző őszkor a Kurszk melletti csatában esett el. Azóta többé még csak nem is mosolygott. A halált kereste (…) Alárendeltjei féltek, ha harcálláspontjaikon felkereste őket. A belátottságtól függetlenül bunkerekig hajtatott könnyen páncélozott nyitott terepjáróján, messze villogtatva vörös lampaszát és köpenykihajtóját.” A gyöngyösi 20/II. könnyű tábori tüzérosztály parancsnoki figyelőjében közölte, hogy a Sztorozsevoje délen található felderítő figyelőből kívánja szemrevételezni a szovjet állásokat. A tüzértisztek jelentették, hogy a figyelőt már belőtték a szovjetek, mire a tábornok odavetette, hogy ettől az ellenségtől nem kell tartani. Langermann tábornok alig egy óra múlva hősi halált halt segédtisztjével, valamint a 20. könnyű hadosztály parancsnokával, Nagy Géza ezredessel és a 14. gyalogezred parancsnokával, vitéz Mike József ezredessel együtt. Az egri seregtest egészségügyi oszlopának parancsnoka, zádorfalvi Deme Károly orvos százados megemlékezett a fenti esetről: „1942. október 3. Harctéri naplóm legszomorúbb gyásznapja (…) Egy jól célzott orosz akna telibe találta őket, amint az első vonal árkaiban feltűnő módon végigmentek. Sebesültszállító gépkocsikkal és minden felszereléssel a helyszínre siettünk, de már egyiken sem lehetett segíteni (…) csak a legnagyobb nehézségek árán tudták az első vonalból a holttesteket kihozni. Borzalmasak voltak. Az akna Langermann tábornok mellén robbant.” A hősi halottakat másnap katonai tiszteletadással temették el Rosszoskiban, s a gyászszertartásról ugyanő jegyezte fel az alábbiakat: „Kivonult a 14. gyalogezred zenekara és a huszárok díszszázadát Szilágyi Dezső huszár százados vezényelte (…) a négy legendás hősre ráhullanak a göröngyök, a sírhantok egyre nőnek. Betűzik a sírkereszteket, és még egy istenhozzádot mondunk hős parancsnokainkra. A sírokat elborítja a cserfalombból készített koszorúk tömege, még nemzetiszínű szalagot és felírást is tudunk rögtönözni.”

Az első vonalban

Az állások kiépítésével és a téli óvóhelyek létesítésével párhuzamosan a harcos szellem és az ellenség erejének felderítése céljából vállalkozások végrehajtására ösztönözték a csapatokat. A miskolci 13. gyalogezred lovasszakaszának parancsnoka, Martin Ferenc tartalékos huszár főhadnagy erről a következőkben számolt be: „1942. október 10. Szombat, Jekatyerinovka. Az alakulatokat vállalkozásokra ösztönzik. Szabadságot kap, aki átmegy a Donon, bunkerokat robbant fel vagy foglyokat hoz. Honvédeink a Don melletti nádasba beszivárgó két tisztet, egy altisztet és két közlegényt fogtak el. A foglyok szerint, bár ez rendszeresen nem szokott teljesedni, ma este támadást kapunk. Este emiatt riadókészültséget rendeltek el. 1942. október 11. Jekatyerinovka. A felkészülés helyes volt. Hajnalban az oroszok nagy erővel átjöttek a Donon, embereink hagyták őket egészen a dobás távolságig, majd géppuska, géppisztoly és kézigránát össztűzzel visszaverték őket. Állítólag a parton körülbelül nyolcvan halott fekszik, becslés szerint százötven sebesült. Tizenkét foglyot ejtettek. Ha ez így megy tovább, a magyar katona »méltó lesz régi szép híréhez«.”

Érdekes véletlenek is adódtak, s az egyik ilyen epizódról Rumy Lajos ezredes számolt be: „Az egyik éjszaka egy 12 főt számláló orosz portyázó vagy felderítő járőr tévelygett át vonalunkon és a 160,2 háromszögelési pont felé húzódó horhosban felért a platóra, ahol éppen az étkezés kiosztása volt folyamatban. Azt tapasztalhatták, hogy ügyet se vetnek rájuk. Felbátorodva - nyilván megkívánták a babgulyást csipkedettel -, ők is beálltak a faszolók közé, ahol minden további nélkül az ő csajkájukba is kimérték az élelmi adagot. Mikor azután az ételkiosztás befejeződött és élelmező vonatrész a 12 km-re levő vonatkörletbe indult, ők is besoroltak a hátravonulók közé. Csak ott – a vonatkörletben – figyeltek fel rájuk és ejtették békésen foglyul büszkévé vált szakácsaink a kis orosz egységet.”

Természetesen a szovjetek is igyekeztek zavart kelteni a honvédek soraiban, mint ahogy az október 9-én történt a kecskeméti 37/I. zászlóalj védőállásainál: „18 h-kor a 3. század parancsnoka, Kiss Lajos hadnagy jelenti, hogy Hományi József honvéd – ki már egyszer szökésben is volt és akinek bátyja 25 év óta Szovjetoroszországban él – újból megszökött 11 h-kor. Valószínű, hogy az oroszokhoz szökött át. Erre bizonyítékul szolgál az a tény, hogy 18 h-kor a 3. század védőkörletén erős ellenséges aknavetőtűz fekszik. Eddig az nem fordult elő, hogy a jól rejtett vonalunkat tervszerűen lőtték volna, most azonban a becsapódások pontosan az első vonalon feküdtek súllyal a parancsnoki harc­állásponton (…) 23 h-kor az oroszok hangszórón a következő szöveget adták le a 3. század arcvonala előtt: »Harmadik századbeliek! Ne harcoljatok! Gyertek át! Itt van sok ennivaló! Aki Kecskés őrmestert áthozza, az 100 hold földet kap. A horhos végén a mocsárnál könnyen át lehet jönni!«”