Nagy OttóMert érték a hulladék

Jó pár éve divat, meggyőződés, no meg szükség is a szelektív hulladékgyűjtés, és ezzel semmi baj sincs

Nagy Ottó – 2017.10.13. 01:18 –

A konyhai hulladék mehet a komposztba, mindenféle remek komposztládákat lehet kapni, igaz, meglehetősen drágán, de aztán egy év múlva olyan virágföldünk lesz, hogy minden muskátli megnyalja utána – persze ha lenne neki – a tíz ujját. A ház körüli zöldhulladékot – ami már nem fér a komposztra – is elviszik, bár meglehetősen ritkán, de jönnek majd ősszel kétszer is a gondosan zsákokba gyűjtött falevelekért az erre illetékes gyűjtőszervek. És ez így van jól, meg az is, hogy a papírért, műanyagért is jönnek kéthetente, csak győzzünk szelektálni.

Az iskolák is besegítenek a nagy gyűjtésbe, csak évente egyszer, legfeljebb kétszer, de oda lehet vinni kiszuperált elektromos eszközöket is, sőt némelyikbe még egész évben használt étolajat is – ha az ember szomszédja éppen nem gliceringyártással vagy üzemanyag-előállítással foglalkozik. Amikor azonban nincs se iskolai szezon, se lomtalanítás, se hely, ahová a hirtelen keletkezett, elromlott felesleges holmit, lomot vinni lehet, akkor marad valamelyik hulladékfelvásárló telep. A telep persze nem is kis túlzás, mert esetünkben csak egy kis előtérről beszélhetünk, meg egy jelentősebb műhelyféléről. Itt alapfelszereltség a digitális mérleg, a mágnes és a reszelő majdnem minden mennyiségben, mert az átvevők annak örülnek, ha az árut nem fogja a mágnes, és akkor is, ha reszelés után az anyag megőrzi szép sárga- vagy éppen vörösréz színét.

Akik itt dolgoznak, tudják, hogy érték a hulladék, és akik idejönnek, azok is. Mert sokan jönnek, a hajléktalanok nagy bevásárlószatyrokkal érkeznek, tele kikukázott fémtárgyakkal, a szerencsésebbek vagy a dolgosabbak kézikocsival vagy valamelyik multi parkolójából szerzett bevásárlókocsival érkeznek, rajtuk, bennük papír és a már említett fém alkatrészek. Nénikék is érkeznek, ők régi dolgokat, kopott lábasokat és gyakran pincébe, padlásra űzött emlékeket pakolnak a mérlegre.

A napokban a lomjaimmal, mert már nem fértünk tőlük, itt jártam én is. És csodálkoztam nagyon, mert fizetés, no meg a személyi és lakcímkártya elkérése után kifelé az egyik nagy konténerben könyveken akadt meg a szemem. És ha már megakadt, bizony elkezdtem átnézni a köteteket, mert mintha egy iskolai könyvtárat borítottak volna oda. Amikor kérdeztem, miért, csak legyintettek, néha hetente háromszor is jön az autó és hozza a könyveket – kilónkét pár forintért. De miért nem antikvárium vagy könyvtár vagy határon túli iskola vagy bármi, csak ne ez, kérdeztem, de csak legyintettek és több kérdésem már nem volt.

Kármentésbe kezdtem, amelynek eredményeként régi és sajnos hiányos, de őrizgetett Delfin-könyvtáram két új darabbal gyarapodott, hazajött velem egy csipet Görögország is egy szép, régi albumba csomagolva. A szakácskönyvek mellé került Kövi Páltól az Erdélyi lakoma, Fekete István nagy baglya, Hú pedig azóta is elégedetten az éjjeliszekrényemen pattogtatja a csőrét, mintha jóllakott volna. A többi könyv sajnos ott maradt. A mondás pedig beigazolódott, tényleg érték a hulladék. Néha sajnos túl nagy.