„Mindannyian rabok vagyunk"

Kötter Tamás: A realitással szemben mindenki magát szeretné megvalósítani

Szilléry Éva – 2014.11.18. 10:45 –

Óriási tévedésben élünk mi itt, a 21. században, amikor az élet realitásával szemben saját magunkat szeretnénk megvalósítani újra és újra – mondta lapunknak Kötter Tamás író, aki a Dögkeselyűk című második kötetében tovább elemzi korunk, immár nőket is elérő életközépi válságát és a körénk épült multivilágot.

kotter_tamas„Kettős életet élek” (Fotó: Hegedüs Róbert)
– Egy ügyvédi irodában ülünk, amelyet részben ön vezet. Ez is egy olyan embertelen gépezet, mint amit a Dögkeselyűkben felvázol?

– Ha úgy vesszük, mindannyian, így én magam is egy embertelen szervezet foglya vagyok. Minden nagy gépezet embertelenné válik egy bizonyos szint fölött, hiszen hierarchikus kötődések határozzák meg, így az én irodámban is érezni ezt a légkört.

– A multik világa, ahová a szereplőit helyezi, nem ismeretlen ön számára?

– Nagyon sokakkal beszéltem, akik ilyen helyen dolgoznak, részben ebből építettem fel a Dögkeselyűk történetét. Nem a multik működésével, hanem annak az emberfajtának – ha lehet így fogalmazni – a bemutatásával foglalkoztam, amelyik ezeken a munkahelyeken dolgozik, kiegészítve a negyvenes éveikben járók életközépi válságból is adódó vágyaival, csalódásaival. Örök kérdés, hogy ki lehet-e törni ezekből a rendszerekből. A könyv végén azt a választ kapjuk, hogy nem. Tehát, aki elhiszi, hogy örökké újrafiatalodhatunk, újat kezdhetünk, az csalódni fog. Egyetlen embernek sikerült kitörnie a történet szerint, ő konvencionálisan lépett tovább: a saját beosztottjával kezdett új életet, és nem hajszolt elérhetetlen vágyakat.

– Önnek sikerült kitörnie?

– Nem, mert az igazi újítás az volna, ha feladva az addigi munkánkat – ami rettenetesen frusztráló lehet – a passziónknak vagy a fiatalkori álmainknak élhetnénk. Csak annyiban tudtam kilépni, hogy kettős életet élek, tehát az állásom mellett írok. A munka hosszú távon mindenkinek rettenetes nyűg, és nagyon kevés embernek adatik meg, hogy a hobbija is legyen.

– Az életközépi válság mindig létezett, de a kíméletlen fiatalságkultusz mintha nagyon is mai volna.

– Nem mindig jelentett ilyen krízist: a középkorban az emberek a létfenntartásért küzdöttek, és egyáltalán nem lépett fel az életközépi krízis. Az egész életüket szabályozta egy szigorú rend, aminek a vallás adta a kereteit, ez azonban elkezdett lazulni, és a francia forradalommal az individuum előtérbe került. A huszonegyedik századra eljutottunk ahhoz a tévedéshez, hogy minden ember egy külön univerzum. Amikor az élet realitásával szemben mindenki saját magát szeretné megvalósítani, az borzasztóan frusztrálja az embert, és elsüllyeszti az egyént.

– Azt is állítja, hogy most már a nőket is elérte az újrakezdés vágya.

– Egyre inkább terjed a nők körében is, hogy negyvenéves korukra megunják addigi életüket, családjukat, egzisztenciájukat és úgy érzik, hogy még van lehetőségük arra, hogy újrakezdjék. Sajnos sokan elhiszik ezt a hazugságot, hogy a magukra pakolt hátizsákokkal újrakezdhetik. Ez a kornyomás nagyon rossz irányba vitte el az egyént.

– Egyes méltatások szerint ön a második kötetével vált íróvá. Most jobban magára talált?

– Az első könyvemet novelláskötetnek szántam, de másként alakult. Sokat gondolkodtam azon, hogy a novellák miért nem olyan népszerűek. Mészáros Sándor, a Kalligram főszerkesztője szerint ennek az az oka, hogy nagyon hamar vége van a történeteknek, és nem tudják megszeretni a hősöket az olvasók. Éppen ezért a Rablóhalak írásakor koncepciót váltottam: kiválasztottam tizennégy darabot, és átírtam őket oly módon, hogy hálószerűen legyen felépítve az egész, tehát a történetek önállóan is érvényesek, saját lezárással rendelkeznek, viszont az összes történet egy jól behatárolható világot rajzol meg. Ugyanazok a szereplők tűnnek fel az epizódokban, más-más élethelyzetekben. Az olvasó előtt kibontakozik egy térben és időben is kulturálisan zárt világ, innentől kezdve ezek a hősök állandóan visszatérnek, és szerethetőbbé válnak, mintha egymástól elkülönülő novellákat olvasnánk. A második kötetben a főszereplők körét hat emberre szűkítettem le, ők mesélik el a saját történeteiket. Nemcsak a budapesti szórakozóhelyek láthatók itt, hanem betekinthetünk egy multinacionális irodaház mindennapjaiba, és a háttérben ott van napjaink virtuális közösségi tere is: a Facebook, mint az információszerzés közege és mint egy sajátos virtuális álomvilág. Ez most az életünk része, de mint minden ilyen szubkultúrának, a Facebooknak is eljön majd a lejtmenete.

– Mi a baj a környezetvédőkkel és a hajtás pajtásos fiúkkal, akikről cinikusan ír?

– Ezek a hőseim egy antikultúrát hoztak létre, és ahogy az előző kötetben is igyekeztem bemutatni, ez az antikultúra, minden tagadásának a dacára, ugyanazokra a toposzokra épül, mint az, amelyik ellen létrehozták, csak a kódokat változtatták meg.

– Megvan már a következő kötet témája is?

– Igen, sőt már jórészt meg is írtam: a Rablóhalakban elindultunk a bankárok és cégvezetők világából, a Dögkeselyűkben eljutunk a klasszikus közép- felső-középosztálybeli multialkalmazottakig, most pedig a valóság show-k celebjeinek világa jön, a cím is ezt sugallja: IKEA, vasárnap.