A négyzetről négyzetesen

Ruben Östlund cannes-i Aranypálma-díjas filmje görbe tükörnek erősebb, mint műnek

Péntek Orsolya – 2017.10.12. 02:47 –

Jó nagyot csap oda a kiüresedett és képmutató Európának Ruben Östlund cannes-i Aranypálma-díjas, A négyzet című filmjében.

Ehhez felhasználja az abszurd humort, a skandináv filmes hagyomány megannyi eszközét és mindent, ami még szükséges lehet, közben a biztonság kedvéért lerántja a leplet a konceptuális művészet magyarázásából élő siserahadról, a szexuális szabadosságba beleunó, de valódi kapcsolatokat kialakítani nem képes modern emberről és a jóléti társadalom semmilyenségéről – az egyetlen baj a filmmel, hogy pontosan olyan, mint amit leleplez.


Egy tipikus termék a Kiüresedett Európa-kritikus terméksoron. Mindenféle egyedi hang, emlékezetes momentum, váratlan pillanat nélkül. Sima és tökéletes, mint a skandináv dizájn. 

Pedig primér síkon zajló története kemény emberi drámát vagy vígjátékot is eredményezhetne. Christian (Claes Bang) múzeumigazgató egy kortárs művészeti gyűjteményben, ahol épp az új projekt bemutatásán dolgoznak: a „mű” egy, a földre rajzolt négyzet, amelyben mindenkinek, aki abba belép, jár a védelem és az, hogy meghallgassák. Amikor azonban elindul az új „kiállítás” promóciója, a fiatal reklámszakemberek egy kicsit messzire mennek: a reklámfilmben egy szőke gyereket robbantanak fel, hogy felhívják a figyelmet a szolidaritás szükségességére. (Vagy másra, ez nem derül ki, ugyanis nem nyilvánvaló, hogy a Nagy Európai Közhelyszótár melyik frázisa van épp a középpontban.) A reklámfilm botrányt kavar, ráadásul közben ellopják az igazgató telefonját és iratait is, amelyeket furcsa ötlettel kíván visszaszerezni: a telefon jeladója által beazonosított külvárosi blokkház összes lakásába fenyegető levelet dob be, bízva abban, hogy így a tolvaj is megkapja. Csak épp a párhuzamos, a nyomorultak által lakott világban élők közül senkit nem érdekel a levél, egyedül egy kisfiút, akit a szülei megbüntetnek, mert azt hiszik, lopott. Innentől átcsúszunk valami sötét abszurdba: miközben az elvált, a saját gyerekeivel mit kezdeni nem tudó igazgató, aki közben kalandba keveredik egy alkalmi partnerrel, hogy kiderüljön, az érzelmi intelligenciája a negatív tartományban van, a nyilvánosság előtt magyarázza, hogy milyen fontos a társadalmi szolidaritás, de a levelet rajta számon kérő kisfiút kidobja és megalázza.

Mire rádöbbenne, hogy valahogy össze kellene egyeztetnie a szavait és a valós cselekedeteit, késő.
Az efféle görbe tükröknek, mint Östlund filmje, meglehetős hagyományuk van az európai kultúrtörténetben. Társadalmi-szocio-lógiai szempontból egy ideig emlékezetesek, hiszen rádöbbentik az embert saját képmutatására – jó esetben. Itt jelesül a sok ezer euróért a kultúrateremtés ürügyén hivatásszerűen mellébeszélő, fehér, középosztálybeli közép-korosztály kapja meg saját karikatúráját. 

Hogy komoly, maradandó művészi értéke van-e mindennek, abban még úgy sem vagyunk biztosak, hogy tudjuk: Cannes-ban nem adnak akármiért Aranypálmát.

Kicsit olyannak tűnik a négyzetről szóló film, mint maga a filmbéli négyzet. Meg lehet magyarázni.

A négyzet (The Square)
feliratos, svéd–német–francia–dán filmdráma,
rendező: Ruben Östlund 142 perc, 2017
6/10