Boros ImreNémetek országa

Nem puszta szócséplés, ha kijelentjük, hogy a német választások után új korszak, a változások kora nyílott Németországban

Boros Imre – 2017.10.11. 01:31 –

A Német Szövetségi Köztársaság létrejötte (1949) óta többnyire konzervatív, ritkábban szociáldemokrata vezetésű kormány irányította, újabban pedig e kettő, egymásra egyre inkább hasonlító „pólus” együttes kormányzása valósult meg. Ma a beverklizett formációk egyike sem számíthat elegendő támogatásra. A pürrhoszi győztes CDU-nak és táncművészeket meghazudtoló sasszézásokra képes vezetőjének, Angela Merkelnek csak a sarkalatos kérdésekben legélesebb ellentéteket valló partnerek bevonásával sikerülhet a kormányalakítás. Ráadásul a parlamentbe került az AfD is, mégpedig a várakozásokat felülmúló teljesítménnyel, amellyel Merkel nem akar szóba állni. És amellyel ugyanígy nem akarnak szóba állni potenciális partnerei, de potenciális ellenzéke sem, azaz volt partnerei, a szocdemek. A Bundestag mostantól a szivárvány szinte minden színében játszik, nehéz biztonsággal megmondani, hogy milyen arányban vannak ebben képviselve a nemzeti trikolór hagyományos színei, azaz nehéz választ adni arra a kérdésre, hogy Németország jelenlegi valóságában mennyire német, az ország mennyire a németeké. A provokatív kérdést annak ellenére teszem fel, hogy tudom, a BBC szintjén például már eldőlt, hogy a puszta kijelentés egy brit állampolgártól, aki magát angolnak vallja, maga a sovinizmus, és sok brit érzékenységét sérti.

A német kérdés taglalásakor, főként a ránk is vonatkozó várható konzekvenciák miatt, nem kerülhetjük meg a történelmi tényeket, mert csak a történelem folyamatába ágyazva érthetjük meg a dolgokat. Történelmi léptékkel német államalakulatról a részeire hulló Római Birodalom keleti felén kialakult Keleti Frank Birodalom kapcsán beszélhetünk először. A Római Szentszéket is magáénak tudó Ottók korában őseinknek is komoly elszámolnivalójuk volt e birodalommal, amit történészeink kizárólag egyes korai német leírásokból kölcsönözve egyszerűen csak kalandozásoknak neveznek. Az évtizedekig tartó legalább ötven sikeres katonai összecsapásból csak a két vesztesről (Augsburg és Merseburg) polkorrekt szólni. Így érthető csak, hogy a birodalom ránk zúduló hadainak a „kalandozásokat” évtizedekkel megelőző katasztrofális 907-es pozsonyi vereségét is a mai napig homályban hagyják a hivatalos elemzők. (Egyébként a vesztesek helyszíni ellenőrzése, esetleg megszállása nem magyar találmány, bár ritkán sem illetik kalandozások névvel.) A megbékélés III. Ottó és nevelője II. Szilveszter pápa alatt első szent királyunkhoz és a kereszténység felvételéhez kapcsolódik, amit egy házassági szerződés is megpecsételt.

Az úgynevezett Első Birodalom ugyan formailag egészen 1806-ig állt fenn, noha a harmincéves háború önálló, kicsi, és csak lazán kapcsolódó államok tucatjaira szaggatta. A Habsburg gyámkodás viszont egészen a Habsburgok 1866-os königgrätzi vereségéig kitartott. A második, a porosz németség által gründolt birodalom, a történelmi Lengyelország hűbéres fejedelemségeként kezdte, de rövid másfél évszázad alatt a Habsburgok feje fölé nőtt, és a franciákra mért, 1871-es katonai vereség után megalakította a második birodalmat, élén a császárral, a volt porosz királlyal.

A Harmadik Birodalomról sokat, de nem eleget tudunk. Bőséggel állnak rendelkezésre források a birodalom által elkövetett szörnyűségekről, háborús bűntettekről, de alapos a hiány annak tisztázásában, hogy miként volt lehetséges történelmi léptékkel szinte nem is értékelhető idő alatt az a gazdasági csoda, ami a birodalomnak páratlan erőforrásokat bocsátott a rendelkezésére. Hiányosak az ismeretek a náci ideológia megteremtődésének valós ügyében is, különös tekintettel az általuk képviselt pusztító fajelméletre.

Manapság az európai jelentőségű és évtizedekig irigyelt nyugalmat és biztonságot sugárzó Németországban beálló nagy változásokról beszélhetünk. A történelmi áttekintés arra volt jó, hogy egyértelműen kijelenthessük, az eltelt ezer évben változatos, folyamatos és nagyon intenzív volt kapcsolatunk a németekkel és az országukkal. Döntő többségben azonban nem az ellenségeskedés, hanem a minden területen történő kölcsönösen előnyös együttműködés volt a jellemző. Az egymás mellett leélt ezer év alapján egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy nekünk nem mindegy, hogy Németországban a közeli években mi fog történni, hogy az ország továbbra is a németek országa marad-e, vagy más vezénylés alá kerül, ami ebben a kapcsolatrendszerben elhozhat további nemkívánatos változásokat.

Érdemes tehát áttekinteni a mai Németország részleteit és a várható történéseit, hogy előbbre jussunk. Ma az ország területén élő nyolcvankétmilliós lakosságból csak hatvanhétmillió a született német, beleértve a külföldről hazatelepült németeket is. De erről beszélni, noha rendkívül fontos és lényeges, halálos bűn. A háború után, egészen az 1960-as évek közepéig rendben volt a németség számbeli gyarapodása, még 1960-ban is 2,5-es volt a termékenységi ráta. A zuhanás a globalizáció első hulláma alatt, 1975 táján kezdődött és szinte a mai napig tart. A volt NDK területén az éles csökkenés az újraegyesítés után volt tapasztalható. A 2000-re beálló 1,3-es termékenységi rátát már az időközben Németországba települő migránsok „javították”. A mutató jelenlegi 1,5-re emelkedése meg főként a migránsok újabb hullámát és demográfiai teljesítményét jeleníti meg.

Mindebből egyenesen következik a németországi németség arányainak radikális fogyása, népességen belüli arányszámának zuhanása. A németek idősebbek, közülük többen halnak meg, míg a migránsok fiatalabbak és jóval szaporábbak. A fiatalabb korcsoportokban régóta észlelhető a jelenség, noha erről szólni illetlenség. Ebbe a bűnbe esett a szocdem Sarrazin professzor is, és ma partvonalra sodródott. A bevándorlók által kedvelt városok (Berlin, Hamburg, München) egyes kerületeiben az iskolás gyermekek szinte száz százaléka migráns hátterű. Nem a holnap kérdése, hanem a ma valósága, hogy a politikában is folyik a helyfoglalás, ahogy ez mindig is tapasztalható volt különböző népek egymásra települése esetén, hiszen osztozni kell az irányítás jogán.

Ez ritkán békés folyamat, és azonos szellemű kultúrák esetén sem egyszerű, amint magunk is megtapasztaltuk az osztrákokkal együttélésünk kapcsán. De ennél sokkal nehezebb, ha nagyok a kulturális eltérések, mint a németek és az iszlám bevándorlók esetében. Külső, konkurens erők ilyenkor kitűnő lehetőséget látnak a megosztásra, versenytársuk gyengítésére. Ma egyenesen kormányra készülnek a változást követelő ötödik hadoszlop multikulturális erői is. Nélkülük ugyanis nincs meg a többség. Ők mindig készek a kisebbségek jogait túlhangsúlyozni, és pozitív diszkriminációt követelni részükre.

Németország esetén már tisztes beépülésről beszélhetünk, annyira, hogy a német érdekek ma már számon sem kérhetők a polkorrekt kiskáté sérelme nélkül. A mindennemű kisebbségi érdeket szisztematikusan a többségi érdek fölé helyező divatos balliberális állameszme ehhez kitűnő terepet biztosít. (Miközben mecsetek százai épülnek, és le kell venni az iskolákban a keresztet, mert sérti a kisebbség érzékenységét.) Hosszú ideje annak, hogy Németország nem áll ellen annak, hogy esetleg megszűnik németnek lenni. Lehet, hogy most valami megmozdult? Ma még semmi sem biztos, csupán az, hogy Németországot a legutóbbi választás után ugyanúgy kormányozni, mint az elmúlt évtizedben, már nem lehet. Az meg végképp homályos, hogy akkor miként is kellene eredményesen kormányozni, úgy, hogy Németország a németeké maradjon, vagy ellenkezőleg, az a cél, hogy visszavonhatatlanul kikerüljön az ország a németek kezéből. Nekünk egyáltalán nem mindegy, hogy kell-e majd, és hogyan az új modellhez viszonyulnunk. Lehet, hogy a nagy hintapolitikus Angela Merkel most maga ül a hintába? Nem tudhatjuk, aggódva és egyben reménykedve várjuk a fejleményeket.